Olvasói vélemények
Jelenleg nincsenek olvasói vélemények. Az értékelés 2 olvasói szavazat alapján történt.
Eredeti címe:
Heinrich Wilhelm Ernst: Virtuoso Violinist
Könyv tartalma:
Heinrich Ernst 1840-57 között az egyik leghíresebb és legjelentősebb európai zenész volt, aki Berlioz, Mendelssohn, Chopin, Liszt, Wagner, Alkan, Clara Schumann és Joachim mellett lépett színpadra, gyakran többször is. Jelentőségét jelzi, hogy 1863-ban Brahms Bécsben két nyilvános előadást tartott saját és Ernst zenéjéből, hogy pénzt gyűjtsön az immár halálos beteg hegedűművész számára.
Berlioz úgy jellemezte Ernstet, mint „az egyik olyan művészt, akit a legjobban szeretek, és akinek a tehetségével a leginkább szimpatizálok”, míg Joachimnak nem volt kétsége afelől, hogy Ernst „a legnagyobb hegedűművész, akit valaha hallottam; a többiek fölé magasodik”. Sokan úgy érezték, hogy felülmúlta Paganini kifejező és technikai teljesítményét, de Ernst - nagy elődjével ellentétben - fáradhatatlan bajnoka volt a nyilvános kamarazenének is, és minden más XIX. század eleji hegedűművésznél többet tett azért, hogy Beethoven kései kvartettjei széles körben ismertté és elismertté váljanak.
Ernst nemcsak nagy virtuóz volt, hanem kiváló zeneszerző is. Ő írta a tizenkilencedik század két legnépszerűbb darabját - az Elegyet és a Velencei karnevált -, és ma leginkább két olyan szólódarabjáról ismert, amelyek a technikai nehézség ne plus ultraját képviselik: Schubert Erlkingjének átirata és a hatodik polifonikus tanulmánya, A nyár utolsó rózsája variációi.
Talán a legnagyobb mértékben Liszt kiemelkedő remekművére, a h-moll zongoraszonátára gyakorolt hatása révén járult hozzá a zenéhez. 1849-ben Liszt vezényelte Ernstet, aki saját Concerto Pathétique-jét, egy jelentős egytételes művet játszott, módosított szonátaformában, tematikus átalakítással. Nem sokkal ezen előadás után Liszt megírta Grosses Konzertsolo című művét (1849-50), az első hosszabb egytételes művét, amelyben módosított szonátaformát és tematikus átalakítást használt.
Ma már általánosan elismert, hogy ez a mű a szonáta közvetlen előfutára, amely mindezen technikákat továbbfejlesztette és továbbfejlesztette. Liszt világossá tette adósságát, amikor három évvel a szonáta befejezése után
