"A korona nem más, mint a kinyílt virág a napsütésben." Gondolatainkban rejlik a létezés rejtélyének nagy része.
Elsősorban a tárgyilagosan valóságos dologgal érintkezünk, de mindig társulva önmagunk azon részével, amely olyan, mint egy homályos glória. Tudjuk, hogy valóban a miénk, de nagyrészt elhomályosult. Ez az a csodálatos én, amely nem időbeli. Ez lényünk spirituális egysége, és bár nyugtalanító és sok bánat forrása, mégis diadalmas, ahogy meghalunk, hogy feltáruljon, mi pedig, mint a nagy főnix, hamvaiból felemelkedünk a magasba. Ez valóban a titkok forrása, a Szent bejárata, bármennyire fájdalmas is, lényünkbe.
Lehetővé teszi, hogy a szépség fogalma kivirágozzon a förtelmes körülmények között, és lehetővé teszi, hogy az éjszaka tudatos dicsőségbe, magányba, magányosságba szülessen, hogy az igazság tiszteletreméltó üzeneteit bemutassa. Ezért a láp, a mocsár, a pusztaság, lilában vagy szürkében - a szeder, mégis a mocsár - ezek a kutatás és az igazság ismerős színterei. Kognitív képességeink és megvilágosító tanulmányaik az osztálytermekben, a mindennapi séták, a traumatikus események, valamint a természeti ritmus váltakozásai - ezeket visszük magunkba, hogy lássuk, mit láthatunk - talán egy rózsát.
A rózsa sokat nő önmagából, a szépség ritkaságába, a sötétben, és mint az igazság metaforája, inkább a magányból és a személyes átölelésből a végső soron megtalálása.
