India eltűnőben lévő lépcsőházai

Olvasói vélemények

A könyv egy gyönyörű fényképes felfedezés India ősi mostohakútjairól, amelyet lenyűgöző képei, informatív szövege és a GPS-koordináták feltüntetése miatt dicsérnek azok számára, akik szeretnének ellátogatni ezekhez a helyekhez. A könyv az építészet, a történelem és az utazás iránt érdeklődő közönségnek szól, és magával ragadó betekintést nyújt India építészeti kincseibe. Néhány kritikus azonban kifogásolta a fényképek minőségét, és úgy vélte, hogy a könyv több történelmi kontextust is tartalmazhatott volna.

Gyönyörű fényképek, informatív és lebilincselő szöveg, GPS-koordináták feltüntetése a mostohakutak meglátogatásához, tanulságos az építészet és a történelem iránt érdeklődő olvasók számára, jól megalapozott monográfiaformátum, gyönyörűen prezentálva.

Néhány fényképet kiábrándítónak vagy hétköznapinak ítéltek az online forrásokhoz képest, hiányzott a mélyreható történelmi kontextus, és a könyv nem biztos, hogy az általános közönségnek tetszik.

(45 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Vanishing Stepwells of India

Könyv tartalma:

India leglenyűgözőbb építészeti építményei közül néhányat a föld alatt találunk: ezek a mostohakútjai, ősi víztárolói. A lépcsőkutak csak Indiában találhatók, és a Kr. u. 3. századtól kezdve az egész országban épültek, különösen a száraz nyugati régiókban. A több emelet mélyen a föld alá ásva, hogy elérjék a talajvízszintet, ezek a barlangszerű terek nem csak vizet szolgáltattak egész évben, hanem más funkciókat is betöltöttek: a zarándokoknak és más utazóknak pihenést nyújtottak a hőség elől, és a falusiak társasági életének helyszíneivé váltak. A lépcsőkutak építése úgy fejlődött, hogy a 11. századra a kutak az építészet és a mérnöki munka elképesztően összetett teljesítményei lettek.

Victoria Lautman újságíró három évtizeddel ezelőtt találkozott először a mostohakutakkal, és most, hogy tapasztalt indiai utazóként több évet szentelt annak, hogy dokumentálja ezeket a lenyűgöző, de nagyrészt ismeretlen építményeket, mielőtt eltűnnének. Az India-szerte elterjedt több ezer mostohakút közül a legtöbbet a modernizáció és a vízkészletek kimerülése miatt elhagyták. A gyakran királyi vagy gazdag mecénások által megrendelt kutak méretük, elrendezésük, anyaguk és formájuk tekintetében nagyon eltérőek. A mai Gudzsarát állam területén található kutak földalatti hindu templomokként is szolgáltak, amelyek oszlopos pavilonokkal és az istenségek bonyolult kőfaragványaival voltak díszítve. Az iszlám kutak általában kevésbé voltak hivalkodóak, de íves oldalsó fülkéket építettek be. Ma már csak kevés lépcsőkút van használatban. A legtöbbjüket hagyták eliszaposodni, szeméttel feltöltődni és romosra omlani. Fokozatosan azonban az indiai kormány és az örökségvédelmi szervezetek felismerték, hogy meg kell őrizni ezeket az építészeti csodákat. 2014-ben India legismertebb lépcsőkútja, az észak-gudzsaráti Patanban található Rani ki Vav az UNESCO Világörökség részévé vált.

Lautman bevezetőjében kitér arra, hogy miért és hol épültek a lépcsőházak. Elmélkedik arról, hogy miért pusztultak el, és megvizsgálja, hogyan változik a mostohakutak megbecsülése a védelmüket és helyreállításukat célzó szervezetek és magánszemélyek munkájával. A könyv fő része nagyjából időrendi sorrendben van elrendezve, és a mintegy 80 lépcsőkút mindegyikének hat oldalt szentel, amelyek mindegyike egyedi tervezésű és kivitelezésű. Minden egyes kút neve, helye (beleértve a GPS-koordinátákat is) és hozzávetőleges dátuma színes fényképekkel és Lautman tömör kommentárjával egészül ki, amely a kút történetéről és építészetéről, valamint a látogatás során szerzett tapasztalatairól szól. Bár a lépcsőkutak közül sok meglehetősen lepukkant, csodálatos mérnöki munkájuk és nagyszerű szépségük lenyűgöző.