Eredeti címe:
Interview with Maj Darren Keahtigh, Part I
Könyv tartalma:
Darren Keahtigh őrnagy 2004 januárjától 2005 januárjáig az Iraki Szabadság hadművelet támogatására az 5. lovassági zászlóalj 1.
zászlóaljának Bravo századának parancsnokaként szolgált - amely az 1. lovas hadosztály 2. dandárjának része -, és különböző helyeken Bagdadban és Fallúdzsában állomásozott.
Ebben a kétrészes interjúban beszél a századának a Camp Victory táborból induló műveleteiről és az iraki főváros Khadamiyah kerületében végzett munkájáról.
A kezdeti kihívások között szerepelt, hogy egy olyan műveleti területet vett át egyetlen századával, amelyet korábban két század ellenőrzött. Keahtigh beszámol a kordon- és keresőakciók végrehajtásáról, a legkülönfélébb stabilitási és támogató jellegű küldetésekről, számos újjáépítési projekt létrehozásáról, a helyi sejkekkel és mullahokkal, valamint a környékbeli tanácsadó testületekkel való együttműködésről, és arról is, amikor egysége a helyi vallási szereplők kérésére bezárt egy bordélyházat.
Cégének emellett az iraki rendőrséggel is együttműködött. 2004 augusztusában Keahtigh századát Nadzsafba küldték, és részt vett az ottani harci műveletekben, beleértve egy különösen heves csatát, amelyet egy temetőben vívtak. Visszatérve Bagdadba, ahol novemberig maradtak, a Bravo század ismét a hírhedt Haifa utcában harcolt, mielőtt Fallúdzsába küldték volna őket, hogy abban a városban is harcoljanak.
Keahtigh mindvégig megosztja a harcosok szemléletét a csapatok vezetéséről a harcban, a bajtársak elvesztésének kezeléséről, a teljes spektrumú hadviselésről, a gyakran zavaros erkölcsi és etikai dilemmákról, amelyekkel a vezetőknek háborús időkben szembe kell nézniük, valamint a másik ember életének kioltásának következményeiről, még akkor is, ha az a személy az ellenség. "Mindannyian szeretjük azt hinni, hogy kemények vagyunk, és mindannyian szeretjük azt hinni, hogy kemények vagyunk, de egyikünk sem akar ok nélkül megölni senkit" - mondta. "Nem bánom, ha megölöm az ellenséget, de nem fogok csak úgy kimenni és embereket ölni, csak azért, hogy embereket öljek.
Ha egy ember tragikus balesetből teszi ezt, azt egész életében magán viseli". Keahtigh azzal zárja az interjúját, hogy a számos személyes és egységbeli kitüntetésen túl a "végső jutalom, amit kaptam, az volt, hogy 140 fiút vittem oda, és 140 fiút hoztam haza.
Mi voltunk az egyetlen század, amelyik minden fiúval elszámolt".".
