Kierkegaard and the Legitimacy of the Comic: Understanding the Relevance of Irony, Humor, and the Comic for Ethics and Religion
Míg egyesek a képregényt triviálisnak, elsősorban szórakozásra vagy figyelemelterelésre alkalmasnak tartják, S ren Kierkegaard nem ért egyet. Ez a könyv azt vizsgálja, hogy Kierkegaard komolyan érti a komikum természetét, és hogy még a triviális komikus tréfa is mélyen kötődik az etikához és a valláshoz.
Szigorúan magyarázza az olyan fogalmakat, mint az "irónia", a "humor", a "tréfa" és a "komikum" Kierkegaard-nál, és feltárja, hogy ezek a fogalmak filozófiai és teológiai programja szempontjából - az esztétikai érdeklődésen túl - alapvető fontosságúak. Kierkegaard e gondolatok legkoncentráltabb feldolgozására, a Concluding Unscientificific Postscript (1846) című művére támaszkodva, ez a beszámoló központilag azt állítja, hogy Kierkegaard a komikumot "ellentmondásként" vagy félreértésként definiálja, amely lényegében (bár nem abszolút) fájdalommentes, mert "kiutat" biztosít. A komikum a normák közötti ellentmondásban rejlik, és így az ember nézőpontjából fakad, legyen az etikai vagy vallási.
Az "irónia" és a "humor" lényeges átmeneti szerepet játszanak Kierkegaard híres beszámolója számára a létezés szakaszairól, mert a szubjektív fejlődés szorosan összefügg az embernek a komikum észlelésére való képességével, így a komikum egyszerre diagnosztikus és formáló tényezője az ember szubjektív érettségének. Kierkegaard számára a keresztény korántsem humortalan, hanem azért rendelkezik a maximális komikus érzékeléssel, mert a lehető legmagasabb szubjektív fejlődéssel rendelkezik. A könyv bemutatja, hogy a képregény nem egy bizonyos álnév vagy Kierkegaard gondolkodásának egyetlen korszakának kifejeződése, hanem egy állandó és alapvető fogalom számára.
Komikus felfogását a Posztkriptumon kívül is megtalálja, olyan eltérő művekben lokalizálva, mint az Előszavak (1844), a Különféle szellemben való felemelő beszédek (1847) és a Korsóügy (1845-1848 körül). A könyv a kortárs Kierkegaard-kutatásban is vizsgálja a komikumot. Először is amellett érvel, hogy a dekonstruktivisták, bár pontosan érzékelik a Kierkegaard korpuszában elterjedt iróniát, tévesen úgy értelmezik az iróniát, hogy az a filozófia és a teológia iránti komoly érdeklődés hiányát jelenti, és félreértik Kierkegaard-t az irónia természetével kapcsolatban.
Másodszor, két teológiai olvasatot vesz figyelembe, hogy amellett érveljen, hogy ezek álláspontja, bár általában véve előnyösebb a dekonstruktivistákénál, nélkülözi ugyanazt a figyelmet a komikum Kierkegaard-ban betöltött szerepére. Jelentős teológiai érveiket erősítené a képregény etikát és vallást ápoló legitim erejének fokozott megbecsülése.
