Poetry, Painting, Park: Goethe and Claude Lorrain
Claude Lorrain tájképe a napból áradó lüktető energiával átitatott, a fény és a sötétség kölcsönhatásából táplálkozik, hogy „élő egészet” teremtsen, és szimbolikát idézzen.
A Lorrainnal folytatott egész életen át tartó beszélgetés során - amelyet olyan különböző szövegekben rögzített, mint az „Amor mint tájképfestő”, a Faust és a Színek tana - Goethe a természet és a művészet, az utánzás és a találmány, a szubjektum és a tárgy dialektikáját vizsgálja. Goethe úgy próbálja megérteni Lorraint, hogy szavakban, ekfrázisban, élményként és eszmeként jeleníti meg őt.
A vizsgálat nyitott marad, mert a táj paradoxon: a valóságos, a szellemi és az affektív találkozik anélkül, hogy összeolvadna. A természetnek mint tájnak ez az esztétikai felfedezése és megjelenítése összhangban van a világ és a benne elfoglalt helyünk megragadásának kísérletével. A három testvérművészet, a költészet, a festészet és a kertészet tükörként szolgál Goethe művészi önértelmezéséhez, beleértve az angol kerttel szembeni ambivalenciáját is, ahogyan azt például a Választási affinitások című regényben megfogalmazza.
Franz R. Kempf a Bard College germanisztika professzora.
© Book1 Group - minden jog fenntartva.
Az oldal tartalma sem részben, sem egészben nem másolható és nem használható fel a tulajdonos írásos engedélye nélkül.
Utolsó módosítás időpontja: 2024.11.13 21:05 (GMT)