Értékelés:
A könyv a második világháború alatt száműzetésben lévő lengyel fegyveres erőket tárgyalja, a katonai szerepvállalás helyett inkább a nemzetpolitikára, a stratégiai tervezésre és a politikai akciókra összpontosítva. Rávilágít arra, hogy Lengyelországnak korlátozott erőforrásokkal hogyan sikerült megszerveznie és jelentősen hozzájárulnia a szövetségesek erőfeszítéseihez, de a háború után végül politikai árulással kellett szembenéznie.
Előnyök:A könyv részletes és informatív beszámolót nyújt a lengyel hozzájárulásról a szövetségesek ügyéhez a második világháborúban, és olvasmányosságáért és előadásmódjáért dicsérik. A szerző hatékonyan tárgyalja azt az összetett politikai tájat, amelyben a lengyelek navigáltak, és azokat a kihívásokat, amelyekkel a hatalmas rendszerek között kellett szembenézniük.
Hátrányok:Egyes olvasók úgy találhatják, hogy a könyv kevésbé a közvetlen harcokra, inkább a tervezésre és a diplomáciára összpontosít, ami nem biztos, hogy tetszeni fog azoknak, akik tisztán katonai történelmet keresnek. Emellett a politikai eredmények csalódást okozhatnak, mivel a háború utáni Lengyelország kemény valóságát tükrözik.
(2 olvasói vélemény alapján)
Armed Forces of Poland in the West 1939-46 - Strategic Concepts, Planning, Limited Success but No Victory!
Ez a monográfia a lengyel hadsereg stratégiai koncepcióira, tervezésére és korlátozott sikereire összpontosít, amelyek az 1939. márciusi brit garanciához vezettek, majd a második világháború során. A monográfia tárgyalja a lengyel hadsereg értékes hozzájárulását két nyugati szövetségesének, Franciaországnak és az Egyesült Királyságnak a háborút megelőzően, valamint azt a haladékot, amelyet Lengyelország lelkes védelmének köszönhetően kaptak, amely legalább fél évvel csökkentette a német támadó képességet. A Franciaországban újjáalakult lengyel hadsereg felszabadítási politikát fogalmazott meg, amely mind Franciaországot, mind az Egyesült Királyságot arra ösztönözte, hogy vállaljanak balkáni stratégiát Lengyelország szabadsága érdekében. A lengyel kapcsolatok, különösen Magyarországgal és Romániával, míg a britek Görögországgal és Törökországgal való kapcsolatai ezt ígéretes politikai opcióvá tették. 1941 elején Nagy-Britannia valóban csapatokat küldött Görögország megsegítésére, és a lengyelek is azon voltak, hogy a Közel-Keleten állomásozó erőiket Görögországba küldjék. Ezt a balkáni "stratégiát" Churchill erősen osztotta és támogatta, és egészen 1944 késő nyaráig a brit tervezőasztalon volt, amikor az amerikaiak győzedelmeskedtek a dél-franciaországi partraszállásban, ahelyett, hogy északra nyomultak volna Olaszországban, és esetleg erőket helyeztek volna át az Adrián a baráti Horvátországba és Szlovéniába.
Ezt az amerikai politikát kétségtelenül az európai háború mielőbbi befejezésének kényszere okozta, hogy a Japán elleni háborút folytatni lehessen, és valószínűleg az amerikai külpolitika is befolyásolta, amely Sztálinnak akart megfelelni, aki nem akarta, hogy a nyugati szövetségesek az ő ballibjei közé kerüljenek. Az egyik kisebb siker a lengyel földalatti erők légi utánpótlási összeköttetése volt, de annak kapacitása nem felelt meg az igényeknek és az elvárásoknak. A szovjetekkel való megbékélésre tett kísérletek nem hoztak semmilyen előnyt a lengyel ügy számára, de a Churchill és Sztálin közötti megállapodásokkal a szovjetekből kivont lengyel erőket a britek nagyra értékelték, és erősítették a brit képességeket a Közel-Keleten. A teheráni konferenciát követően a lengyel stratégiai tervezés irrelevánssá vált, mivel ezzel egyidejűleg a lengyel fegyveres erők tényleges ereje és professzionalizmusa nőtt. Amikor 1945 elején Churchill egy lehetséges katonai műveletet kért a vezérkarától a szovjetek Lengyelországból való visszaszorítására - az Elképzelhetetlen hadműveletet -, a nyugaton lévő lengyel hadsereg és a Lengyelországban lévő potenciális titkos erők jelentős értékké váltak. Ezt a tervet sem az amerikaiak, sem a brit koalíciós kormány fontos része, a Munkáspárt nem támogatta, és az 1945-ös további események a lengyel hadsereg nyugati befolyásának csökkenéséhez vezettek.
Michael Peszke 1932-ben született a Deblini Helyőrségben, a Lengyel Légierő Akadémiáján, ahol apja a tantestület tagja volt. A német és a szovjet inváziót követően 1939. szeptember 17-én hagyta el Lengyelországot. 1941 júliusában, az atlanti csata csúcspontján történt atlanti átkelés után csatlakozott apjához, aki lengyel összekötő tiszt volt a RAF kiképző parancsnokságán, majd a londoni lengyel főparancsnok légierő-tervezési részlegénél. Ezek az élmények és az apjával folytatott számos beszélgetés egy életre szóló érdeklődéshez és a lengyel hadtörténelem kutatásához, valamint számos publikációhoz vezetett. Az Egyesült Királyságba érkezve a dumfriesi Saint Joseph's College-ba iratkozott be, majd két évet a Surrey-i Purley-ben lévő John Fisher Schoolban töltött, és 1950-ben felvételt nyert a Dublini Egyetem Trinity College-ba és annak orvosi karára, ahol 1956-ban szerzett diplomát. Ezt követően posztgraduális tanulmányokat folytatott az Egyesült Államokban. A szerző 1999-ben vonult vissza a tudományos életből, és a Connecticuti Egyetem Egészségügyi Központjának (Farmington, Connecticut, USA) pszichiátria professzor emeritusa; az Amerikai Pszichiáterek Kollégiumának emeritus tagja; az Amerikai Pszichiátriai Társaság kitüntetett élethossziglani tagja; az Amerikai Lengyel Művészeti és Tudományos Intézet tagja; a londoni Royal United Service Institute tagja.
