Olvasói vélemények
Összegzés:A könyv a „Büszkeség és napi maraton” című könyv jól megírt folytatása, amely Jonathan Cole és Ian Waterman útját mutatja be, aki elvesztette tapintását és propriocepcióját. Lenyűgöző visszatekintést nyújt az e területen 25 év alatt végbement fejlődésről.
Előnyök:⬤ Jól megírt, tömör és információban gazdag
⬤ lenyűgöző tudományos és emberi érdekességeket is felvonultat
⬤ hasonló betegségben szenvedők tanulságos személyes történeteit tartalmazza
⬤ a tudományt jól magyarázza
⬤ informatív lábjegyzetek fokozzák az olvasás élményét.
Hátrányok:Egyik sem került kifejezetten említésre a recenzióban.
(1 olvasói vélemény alapján)
Könyv tartalma:
Milyen érzés érintés vagy mozgás/helyzetérzékelés (propriocepció) nélkül élni? Az egyetlen módja annak, hogy megértsük ezeknek az érzékszerveknek a fontosságát, amelyek annyira ismerősek, hogy el sem tudjuk képzelni a hiányukat, ha megkérdezünk valakit, aki ebben a helyzetben van. Ian Waterman több mint negyven évvel ezelőtt elvesztette őket a nyaka alatt, bár a fájdalom- és hőmérséklet-érzékelés, valamint a perifériás mozgásidegei nem sérültek. Proprioceptív visszajelzés és tapintás nélkül a mozgóagy működésképtelenné vált. Teljesen mozgásképtelen volt, testetlenül és rémülten érezte magát. Aztán lassan, minden egyes mozdulatra gondolva és vizuális felügyelet mellett megtanította magát öltözködni, enni és járni.
A Losing Touchban az elbeszélés az életrajz és a tudományos kutatás, a színház, a dokumentumfilm és a súlytalanság között mozog. Háromszor volt házas, és sikeres karriert épített fel a fogyatékossági hozzáférési ellenőrzésben, kihasználva fogyatékosságát, valamint a ritka pulyka tenyésztésében és az újságírásban. Az idegtudományok alapján adatokat szerzett a visszajelzés nélküli mozgásról, az érintés kellemességéről, a gesztusokról, a fájdalomról és a térben való testorientációról. A beszámoló bemutatja, hogy a tudományt valójában hogyan végezték, de azt is feltárja, hogy Ian a passzív alanyból a tudomány és a tudósok tájékozott kritikusává vált, és hogy a tudomány egyrészt több megértést, másrészt nagyobb önbizalmat adott neki személyesen. Egy ilyen ritka állapotra adott egyedi válasza egy BBC dokumentumfilmhez, színházi ábrázolásokhoz és egy súlytalan repüléshez is vezetett a NASA-val.
Fiatalemberként diadalmaskodni akart a fogyatékossága felett; most, közel 65 évesen már érettebb gondolatai vannak arról, hogyan éljen együtt egy ilyen rendkívüli veszteséggel, milyen korlátokat szabott és milyen lehetőségeket tett lehetővé. Elmondja véleményét a tudósokról és másokról, akikkel találkozott, köztük Oliver Sacksról és Peter Brookról. Az utószóban a tudomány, a művészetek és a filozófia képviselői értékelik hozzájárulását.
A könyv a szerző és az alany közel 30 éves szoros együttműködésének eredménye.
