Értékelés:
James G. Zumwalt „Mezítláb, vasakarat” című műve a vietnami háborút a vietnamiak szemszögéből mutatja be, hangsúlyozva a mindkét fél által megtapasztalt ellenállóképességet és szenvedést. A könyvet dicsérték érzelmi mélységéért, éleslátó anekdotáiért, valamint a vietnami katonák és civilek humanizálásáért. Néhány olvasó azonban úgy érezte, hogy időnként elkalandozott a katonaságra összpontosító elbeszélésektől, ami az elfogultság érzetéhez vezetett, és a konkrét atrocitásokról való tudósítás hiányát eredményezte.
Előnyök:⬤ Mély érzelmi hatás, hatékonyan közvetíti mind az amerikai, mind a vietnami emberek szenvedését.
⬤ Jól megírt és magával ragadó, a szereplőkkel való együttérzésre képes.
⬤ Egyedi nézőpont, amely mélyebbé teszi a vietnami háború megértését.
⬤ Hiteles betekintést nyújt a vietnami oldalról származó személyes beszámolókon keresztül.
⬤ Elgondolkodtató, az olvasót a háború természetének és következményeinek újragondolására készteti.
⬤ Néhány olvasó úgy találta, hogy a könyv egyes részei túlságosan elkalandoztak a személyes családi történetekben, ami felhígította a katonai hangsúlyt.
⬤ Kritika érte az észak-vietnami katonák által elkövetett atrocitásokról szóló beszámoló hiányát.
⬤ Az elbeszélés időnként ismétlődőnek tűnhet, a vietnamiak elkötelezettségéről szóló egyes állítások új meglátások nélkül ismétlődnek.
⬤ Néhány olvasó több történelmi kontextusra vágyott a konfliktust illetően.
(55 olvasói vélemény alapján)
Bare Feet, Iron Will Stories from the Other Side of Vietnam's Battlefields
A szerző és közvetlen családjának minden férfi tagja szolgált a vietnami háborúban. Az idősebbik bátyja, Elmo 1988-ban meghalt az Agent Orange okozta rákos megbetegedésekben, amelyek a vietnami háborúban Swift Boat parancsnokként teljesített szolgálatához kapcsolódtak. Keserű irónia, hogy bátyja sorsát apja, Elmo R. Zumwalt, Jr. admirális tettei pecsételték meg, amikor elrendelte az Agent Orange permetezését, amikor az Egyesült Államok összes vietnami haditengerészeti erőinek parancsnoka volt. Az emberek különbözőképpen reagálnak a gyászra. A szerző számára ez ellenségeskedéssé változott, amely nemcsak a háború, hanem az ellenség ellen is irányult, aki ellen harcoltunk. 1994-ben, amikor a háború óta először utazott Vietnamba, találkozott vietnami vezetőkkel, hogy megvitassák az Agent Orange kérdését. Ezáltal lehetőséget kapott arra, hogy a konfliktust azok szemszögéből ismerje meg, akik a csatatér másik oldalán harcoltak. Amikor ezek az egykori ellenséges veteránok elkezdték megosztani a nehézségekről és tragédiákról szóló személyes történeteiket - amelyek közül az egyik nem volt túlságosan különböző a szerző saját történetétől -, egy éles felismerés döbbentette rá. Amilyen nehéz és tragikus volt a háború az amerikaiak számára, akik ott szolgáltak, ugyanolyan, ha nem nagyobb áldozatot követelt a vietnamiaktól is. A háborúban soha nincsenek győztesek - és ez alól Vietnam sem volt kivétel.
A szerző több mint 50 alkalommal tért vissza Vietnamba, hogy a vietnami civilek mellett az észak-vietnami hadsereg (NVA) és a vietkong (VC) veteránjainak százaival is interjút készítsen, és így jobban megértette, hogy egykori ellenségünk milyen szenvedéseket élt át a háború alatt. Az eredmény egy olyan metamorfózis volt, amely megváltoztatta az egykori ellenséghez való hozzáállását. A "Mezítláb, vasakarat" lett az az eszköz, amellyel megosztja, hogy mit tanított neki ez a metamorfózis. A "Mezítláb, vasakarat" történetei az intrikáról, a türelemről, a leleményességről, az elhivatottságról, és ami a legfontosabb, egy olyan népről szólnak, amelynek nincs más lehetősége, mint a győzelem. Ezek a történetek, egyedülálló betekintést nyújtanak a háborúról. Érdekes meglátások, amelyek furcsa véletlenekké alakulnak - például mi vezetett egy vietnami veteránt arra, hogy a nyugati kritikusok által dicsért regényt írjon a háborúról; egy interjú, ahol a szerző megtudta, hogy a megkérdezett megpróbálta meggyilkolni az apját; a vietnami konfliktus első amerikai áldozata, és hogy ez az eset mit jelentett az amerikai szerepvállalás szempontjából. Vietnam szövetségeseiről - köztük Kínáról, egy olyan országról, amellyel Vietnam szinte minden évszázadban harcolt, és arról, hogy Kína időnként igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy segíti Észak-Vietnamot, miközben nem is segít, valamint Észak-Koreáról, amely nyomást gyakorolt, hogy pilótákat küldjön az amerikaiak ellen, hogy aztán Hanoi hazaküldje a koreaiakat, akik részvételüket úgy próbálták eltitkolni, hogy egy homályos temetőben temették el az észak-koreai pilótákat.
Több mint egy generációval a vietnami háború befejezése után sok amerikait még mindig kísért az emléke. Több mint harmincnégy évvel Saigon eleste után itt az ideje, hogy jobban megértsük az ellenséget, aki ellen harcoltunk, és a "vasakarat" szerepét. És ezzel a megértéssel remélhetőleg sokan megtalálják a keresett gyógyulást.
