Nakhon Phanom: a dominó, amely nem esett le: (és az én thaiföldi szülővárosom)

Olvasói vélemények

James I. Jouppi „Nakhon Phanom: The Domino That Did Not Fall” című könyve részletes visszaemlékezés a Békehadtest önkénteseként Thaiföldön szerzett tapasztalatairól az 1970-es évek elején. A személyes anekdotákat történelmi összefüggésekkel ötvözi, különös tekintettel a vietnami háború által befolyásolt társadalmi-politikai helyzetre és a Békehadtestnek a régióban betöltött szerepére. Bár az írás szívhez szóló és a kutatás átfogó, néhány kritikus a szerkesztéssel és az elbeszélés szerkezetével kapcsolatos problémákat jegyzett meg.

⬤ Jól megírt és szívből jövő elbeszélés
⬤ alapos kutatás alapos idézetekkel
⬤ a thaiföldi kultúra és személyes élmények szemléletes ábrázolása
⬤ lebilincselő történetmesélés, amely fenntartja az olvasó érdeklődését
⬤ érzelmi mélység és éleslátó reflexiók a szerelemről és az életről
⬤ jó történelmi kontextus
⬤ fényképek és térképek is gazdagítják az elbeszélést.

⬤ Több nyelvtani hiba és szerkezeti probléma
⬤ a karakterek kiegyensúlyozatlansága, különösen az egyik személy túlhangsúlyozása
⬤ egyes részeknél előnyös lenne a végjegyzetek jobb integrálása a főszövegbe
⬤ a tempó néhány olvasó szerint lassú
⬤ időnként szükségtelen ismétlések.

(14 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Nakhon Phanom: the Domino That Did Not Fall: (and my Thai hometown)

Könyv tartalma:

Miután 1971-ben a Cornell építőmérnöki karán végzett, és öt hétig taxisofőrként dolgozott New Yorkban, Jim Jouppi Thaiföldre utazott a Békehadtesthez. A kétéves turnus befejezése után már készen állt a hazatérésre, amikor egy kacér thaiföldi jownatee-vel való találkozás után úgy döntött, hogy kiveszi a hazautazási szabadságot, és még egy évre visszatér.

Thaiföldre visszatérve egy nagyon személyes dilemmába keveredett, miközben megpróbált elmenekülni a thaiföldi kormány, a Békehadtest és a felkelésellenes politika összefonódása elől abban a kommunista érzékeny tartományban, ahol állomásozott. Jouppi később Amerikában mérnökgyakornokként, asztalos tanoncként, menekültmunkásként és postai dolgozóként dolgozott, három évet töltött a hadseregben orvosként, és Angliában mesterdiplomát szerzett trópusi közegészségügyi építőmérnöki szakon. Első tartós memoárírási kísérletét a néhai Dr.

John Shade a Pearl S. Buck Alapítvány 1979-ben "az idők kijelentéseként, amelyet az igazságtól eltérőnek kell feltüntetni, mert túl sok ember nem áll készen az igazságra".

A Békehadtest túlélési kézikönyvét, amelyet saját kiadásban jelentetett meg, később a Buckminster Fuller protege, James (Jay) Baldwin úgy kritizálta, mint "az alapvető házi feladat részét, ha a Békehadtestet vagy bármely más, a kormány által támogatott segélyprogramot fontolgatja". Mielőtt megírta volna emlékiratának legújabb változatát, a lehető legtöbbet tudott meg különböző nézőpontú emberektől, hogy megértse a nagyobb mozaikot.

A szerző egy tervvel zárja írását a pandémiát követő Békehadtestről, amely megerősített előképzéssel rendelkezik; amely - amennyire lehetséges - független az amerikai hírszerzéstől, egy olyan Békehadtest, amely hatvanéves történetére építhet, és amely a jövőben is életképes hivatási lehetőség marad az amerikaiak számára.