Nijo úrnő vallomásai

Olvasói vélemények

A kritikák nagyra értékelik a „Nijo úrnő vallomásait”, amely lebilincselő és mélyreható önéletrajz, és amely egyedülálló betekintést nyújt egy magas származású nő életébe a 12. század végi és a 13. század eleji Japánban. A legtöbb kritikus dicséri az érzelmi mélységet, az írás minőségét és a magával ragadó karaktereket, míg néhányan némi elégedetlenséget fejeznek ki a könyv fizikai minőségével és esetenként a fordítás nehézségével kapcsolatban.

⬤ Magával ragadó és lenyűgöző történet Nijo úrnő életéről.
⬤ Nagy érzelmi mélységű és a modern olvasók számára is átélhető.
⬤ Gyönyörű, versekkel átszőtt írás.
⬤ Több olvasó által dicsért kiváló fordítás.
⬤ Ritka betekintést nyújt a nők életébe a történelmi Japánban.
⬤ Humort és átélhető tapasztalatokat tartalmaz.

⬤ Néhány panasz a könyv fizikai minőségére (papír és nyomtatás).
⬤ Néhány olvasó szerint a fordításba kissé nehéz belelátni.
⬤ Az elbeszélés szervezetlensége, nem úgy van felépítve, mint egy hagyományos történet.
⬤ Kisebb csalódás a várakozásokhoz képest az általános megjelenítésben.

(19 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Confessions of Lady Nijo

Könyv tartalma:

1307 körül egy figyelemre méltó japán nő leült, hogy befejezze élete történetét. Az eredmény egy önéletrajzi elbeszélés lett, amely Nijo úrnő életének harminchat évét (1271-1306) mutatja be, kezdve azzal, hogy tizennégy évesen egy visszavonult császár ágyasa lett Kiotóban, és több szerelmi kalanddal később, vándorló buddhista apácaként folytatott új életéről szóló beszámolóval végződött.

A történelem szeszélyei miatt azonban Nijo úrnő történetének dicsőségére hat és fél évszázadot kellett várni. A Nijo úrnő vallomásai, japánul Towazugatari, megírása után nem terjedt el széles körben, talán a császári családot hamarosan kettészakító dinasztikus viszály miatt, vagy talán azért, mert Nijo úrnő egy nagyon is emberi császárról készített intim portrét. Bármi is volt az ok, a könyvet elhanyagolták, majd teljesen elfelejtették, és csak egyetlen kézirat maradt fenn.

Ezt végül 1940-ben fedezték fel, de csak a második világháború után, 1950-ben adták ki. Ez a fordítás és a hozzá fűzött megjegyzések több japán kiadásra támaszkodnak, de leginkább Tsugita Kasumi értelmezéseit veszik alapul.