Nosztalgia a jövő iránt: Nyugat-Afrika a hidegháború után

Olvasói vélemények

Charles Piot „Nosztalgia a jövő iránt” című műve a hidegháború utáni Togó etnográfiai feltárása, amely a globalizáció, a vallás és a politika metszéspontját vizsgálja. A könyv személyes elbeszéléseket és elméleti elemzést használ fel annak megértéséhez, hogy Togó átalakulása hogyan befolyásolta társadalmát és kultúráját, különösen a diktatúra hanyatlásával, valamint a pünkösdizmus és a nem kormányzati szervezetek felemelkedésével összefüggésben.

A könyvet dicsérik a lebilincselő elbeszélő stílusáért, a mélységet adó személyes történetekért és a togói társadalmi változások éleslátó elemzéséért. Az olvasók nagyra értékelték Piot azon képességét, hogy a személyes tapasztalatokat a globalizáció és a posztkolonializmus tágabb témáival fonja össze, így a könyv különösen a Nyugat-Afrikát tanulmányozók számára lebilincselő és átélhető olvasmány.

Néhány olvasó az első fejezetet túlságosan elméleti jellegűnek és nehezen befogadhatónak találta, és úgy érezte, hogy ez rontja a könyv általános élvezetét. Emellett a könyv fizikai kötése is problémás volt, mivel egyes olvasók szerint olvasás közben könnyen szétesett.

(12 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Nostalgia for the Future: West Africa after the Cold War

Könyv tartalma:

A hidegháború vége óta Afrikában drámai mértékben nőttek az új politikai és vallási jelenségek, köztük a kizsigerelt, privatizált állam, a neoliberális nem kormányzati szervezetek, a pünkösdizmus, a boszorkányság vádjának újbóli felbukkanása, a csalás és a csalás kultúrája, és egyes országokban a kivándorlás szinte általános vágya.

Charles Piot togói terepmunkájára támaszkodva azt állítja, hogy az állami szuverenitás utáni új biopolitika a világ egyik legszegényebb régiójának arculatát alakítja át. Egy olyan országban, ahol az amerikai külügyminisztérium zöldkártya-lottójátéka nemzeti időtöltés, a kiberkávézók és a Western Union fiókok túlsúlya pedig a világgal való kapcsolatteremtés széles körű vágyát jelzi, a Nostalgia a jövő után világossá teszi, hogy a posztkoloniális elmélet alapjául szolgáló kulturális és politikai terep eltolódott.

Ennek az új terepnek a feltérképezése érdekében Piot kritikai párbeszédet folytat számos fontos teoretikus, köztük Agamben, Hardt és Negri, Deleuze és Mbembe kritikusaival. Az eredmény a togói élet gazdag megfigyeléseinek és az új, globalizált világ mélyreható meglátásainak ügyes összefonódása, amelyben ez az élet zajlik.