Olvasói vélemények
Összegzés:Ted Gioia „West Coast Jazz” című könyve nagy visszhangot váltott ki a jazz történetének informatív és lebilincselő feltárása miatt, különös tekintettel a nyugati partra az 1940-es évektől az 1960-as évekig. A kritikusok dicsérik a mélységét, a karakterfejlődést és azt, ahogyan a jazz történetében gyakran figyelmen kívül hagyott műfajjal foglalkozik. Néhány olvasó azonban elégedetlenségét fejezi ki a szerző szubjektív véleménye miatt, különösen bizonyos hangszerekkel és stílusokkal kapcsolatban.
Előnyök:⬤ A nyugati parti jazz alapos és jól kutatott története
⬤ magával ragadó írás
⬤ életre kelti a szereplőket és a zenészeket
⬤ növelte az olvasók jazz iránti elismerését és ismereteit
⬤ értékes betekintést nyújt a jazztörténet egy meghatározó korszakába
⬤ a jazz szerelmeseinek erősen ajánlott.
Hátrányok:⬤ A szerző határozott véleménye beárnyékolhatja egyes zenészek és stílusok megbecsülését
⬤ egyes olvasók kiábrándítónak találják a képek hiányát
⬤ panaszok a különböző kiadásokra és azok tartalmára
⬤ a nézetek szubjektívnek és elutasítónak tűnhetnek egyesek számára.
(13 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
West Coast Jazz: Modern Jazz in California, 1945-1960
Könyv tartalma:
Ted Gioia előszavából: A következő évtizedben mindezek a zenészek visszavágtak, és sikerük, hogy újra fontos művészekké váltak, talán az első jel volt - kezdetben fel nem ismert jelként -, hogy a korábbi nyugati parti szcéna újraértékelése folyamatban van. E keveseknél kevésbé szerencsések voltak az olyan nyugati partiak, mint Sonny Criss, Harold Land, Curtis Counce, Carl Perkins, Lennie Niehaus, Roy Porter, Teddy Edwards, Gerald Wilson és a többiek, akiknek karrierje elsorvadt anélkül, hogy akár a későbbi újjáéledést, akár a hírnév korai, rövid ízelítőjét elérte volna. Bizonyos, hogy néhány nyugati parti jazz-játékos központi helyet kapott a jazztörténetben, de ők kivétel nélkül azok voltak, akik Charles Mingushoz vagy Eric Dolphyhoz hasonlóan Kaliforniából Manhattanbe távoztak. Akik ott maradtak, azok többnyire lemaradtak. Eljött az ideje ennek a munkásságnak a kritikai újraértékelésének. Több mint negyven év távlatából - azóta, hogy a modern jazz Kaliforniába érkezett - talán most már kezdhetjük értelmezni a zene gazdag tárházát, amelyet a dicsőséges években bemutattak. Ehhez azonban szinte a nulláról kell kezdenünk. El kell dobnunk a nyugati parti jazzről alkotott sztereotípiákat, el kell utasítanunk az egyszerűsítéseket, a jelszavakat és a beskatulyázásokat, amelyek csak összezavarták a kérdést.
A zenéről szóló sok beszélgetés azzal a kérdéssel kezdődött, hogy "Mi volt a nyugati parti jazz?". " - mintha egy egyszerű definíció minden kérdésre választ adna. És amikor nem született egyszerű válasz -- hogyan is lehetne, amikor ugyanazok a kritikusok, akik a kérdést feltették, alig tudtak megegyezni magának a jazznek a meghatározásában? -- ezt a kudarcot az egész téma elvetésének indokaként hozták fel. Az én megközelítésem más. Magából a zenéből indulok ki, magukból a zenészekből, a földrajzi és társadalmi helyzetből, a klubokból és a kultúrából. Megpróbáltam megtudni, hogy mit tudnak nekünk mondani, ahelyett, hogy az előző generáció kétes kritikai konszenzusát öklendezném fel. A nyugati parti jazz volt az utolsó regionális stílus vagy csupán egy marketinghóbort? Volt-e egyáltalán valaha is olyan, hogy nyugati parti jazz? Ha igen, jobb vagy rosszabb volt, mint a keleti parti jazz? Az ilyen kérdések nem alaptalanok, de nem jelentenek jó kiindulópontot egy komoly történelmi vizsgálathoz. Arra kérem a gyors és könnyű válaszokat remélő olvasókat, hogy nyitott elmével és némi türelemmel közelítsenek ehhez a műhöz. Általánosítások fognak születni; az általánosabb megfontolások egyre világosabbá válnak; de csak akkor, amikor ennek az összetett történetnek a végéhez közeledünk, miután hagytuk, hogy a zene a maga gazdagságában és sokszínűségében kibontakozzon. Ha a nyugati parti jazzről szóló elméletből indulunk ki, fennáll annak a veszélye, hogy csak azt látjuk, ami beleillik az elméletünkbe. A zenéről szóló túl sok beszámoló esett már ebbe a csapdába.
Ehelyett új szemmel kell látnunk a dolgokat, új füllel kell újra hallanunk a zenét.
