Olasz könnyű harckocsik: 1919-45

Olvasói vélemények

Az „Olasz könnyű harckocsik 1919-1945” című könyv részletesen feltárja az olasz könnyű harckocsik fejlődését és műveleti történetét a második világháború alatt, kiemelve korlátaikat, és kontextusba helyezve teljesítményüket az olasz katonai doktrínán és az ipar lehetőségein belül. A könyv jól illusztrált és jól kutatott, így az alkalmi olvasók és a rajongók számára egyaránt hozzáférhető.

A könyv informatív és jól kutatott, számos illusztrációt és fényképet tartalmaz. Hatékonyan vázolja fel az olasz harckocsik fejlesztésének történelmi hátterét, betekintést nyújt a katonai doktrínába, a tervezési kihívásokba és az operatív felhasználásba. Az olvasók megjegyezték a lebilincselő írásmódot és az átfogó áttekintést, így a könyv mind a rajongók, mind a modellkészítők számára megfelelő forrássá válik.

Néhány olvasó részletesebb információkra vágyott egyes modellekről, például az L6/40-esről, és megjegyezte, hogy hiányolják a tényleges harci használatról szóló részletes beszámolókat. Emellett néhány kritika a vártnál kevesebb színes rajzot említett. A könyv tömör jellege korlátozta bizonyos témák mélységét, ami a részletesség hiányához vezethet azok számára, akik átfogó csatajelentéseket keresnek.

(25 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Italian Light Tanks: 1919-45

Könyv tartalma:

Az olasz hadsereg, a brit és a francia hadsereggel ellentétben, nem használt harckocsikat az első világháborúban, és 1918 novemberére mindössze egy francia Schneider és Renault harckocsikkal felszerelt kiképzőegység alakult.

Ez nagymértékben befolyásolta az olasz páncélosok fejlődését a két világháború közötti időszakban - mivel nem volt lehetőségük arra, hogy első kézből értékeljék a páncélosok harctéri alkalmazását, és tekintettel az általános stratégiai helyzetre, amelyben Olaszország egy esetleges Franciaország vagy Jugoszlávia (amelynek Olaszországgal közös határai hegyvidéki terepen húzódtak) elleni háborúra készült, az olasz hadsereg páncélos és gépesített részét háttérbe szorították és másodlagos fontosságúnak tekintették. Ennek következtében az 1920-as években az olasz hadseregnek csak egyetlen harckocsi volt a páncélosállományában - a Fiat 3000-es.

Ez a francia FT 17 könnyű harckocsi olasz gyártású továbbfejlesztett változata volt, amelyből mintegy 100 példányt építettek, de a páncélosok terén nem végeztek kísérleteket, kivéve az afrikai gyarmatokon való felhasználásra szánt kerekes harckocsik fejlesztését. Csak 1927-ben alakult meg az első harckocsizó egység a gyalogság egyik ágaként (mint más speciális csapatoknál, mint például az Alpini vagy a Bersaglieri), és nem önálló szervezetként, míg a lovasság elvetette mind a harckocsik, mind a páncélozott járművek gondolatát, és úgy döntött, hogy lovas egységei esetében a lovak használata mellett marad. Ennek következtében az olaszok olyan harckocsi nélkül indultak a második világháborúba, amely képes lett volna felvenni a harcot a közepes harckocsikkal az észak-afrikai sivatagban.

Az ellenük indított 1. hadjáratukban egy 30 000 fős brit hadsereg megsemmisítette a több mint 250 000 fős olasz hadsereget.