Őrült szerelemben és háborúban

Olvasói vélemények

Joy Harjo „In Mad Love and War” című verseskötete mélyen hat, és az emberi tapasztalatok összetettségét tárja fel bennszülött szemszögből. A gyűjtemény különösen az amerikai indián hagyományokat ismerők körében talál visszhangra, mivel a kulturális és személyes tapasztalatok gazdag szövevényét kínálja. Míg egyes olvasók értékelik a mélységét, mások bizonyos képeket megközelíthetetlennek találnak, és a témákat nehéznek vagy nyomasztónak érezhetik.

A költészet erőteljes és mélyreható, és képes arra, hogy a szerelem, a háború és az emberi tapasztalatok témáival mély rezonanciát keltsen az olvasókban. Harjo nyelvtudása és élénk képi világa kulturális és személyes igazságok gyönyörű feltárását teszi lehetővé. Az olvasók gyakran minden egyes olvasással új jelentést találnak, és a mű elismert a politikai, spirituális és érzelmi elemek bevonásáról.

Néhány olvasó úgy érzi, hogy a költészet egyes elemei megközelíthetetlenek vagy nehezen érthetők, ami a mű depresszívnek való megítéléséhez vezet. A könyv két részre („Háborúkban” és „Őrült szerelem”) való felosztása logikátlannak tűnhet, mivel a témák átfedik egymást. Ráadásul a költészet mint műfaj nagyon szubjektív, és nem biztos, hogy minden vers minden olvasónak tetszik.

(7 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

In Mad Love and War

Könyv tartalma:

A Creek törzs szent és világi versei.

A Kolumbusz előtt Alapítvány Amerikai Könyvdíjának nyertese (1990)

A William Carlos Williams-díj nyertese (1991)

2019 United States Poet Laureate

Joy Harjo erőteljes hangot ad a Creek (Muscogee) törzsének („egy ellopott nép egy ellopott földön”), más elnyomott népeknek és önmagának. Szakrális és világi versei a harag, a gyász és a szerelem szenvedélyével íródnak, egyszerre gyengédek és dühösek. A földben gyökereznek; egyek a szarvassal és a rókával, a sólyommal és a sassal, a nappal, a holddal és a széllel, valamint az évszakokkal - „a tavasz/ sovány volt és éhes a gyermekek és a kukorica reményével”. Vannak itt ellenségek is, szerelmesek is; vannak szellemtáncosok, ősök, régiek és újak, akik feltámadnak, „hogy tűzcipőben járjanak”.

Valóban, a tűz és annak utóhatása állandó kép az égő könyvben. Az ég „gyújtogató”; a „hajnal füstje” az ellenségeket hamuvá változtatja: „Tűz vagyok, amelyet a szél megeszik”. „Tüzed megperzselte/ ajkaimat”. „Meggyújtom a gerincemről kúszó tüzet/ az isteneknek a húgom lángjának szénjével.”.

De e könyv szelleme nem emésztődik el. Nem korlátozza az őrült szerelem vagy a háború, és „van valami nagyobb, mint egy megfosztott nép/ emlékezete”. Ez a valami nagyobb például a forradalom, a szabadság, a születés.