Összegyűjtött esszék: II. kötet

Olvasói vélemények

Haym Soloveitchik könyve a történelmi és halachikus elemzés aprólékos megközelítéséről ismert. Dicsérik világos írásmódja és a részletekre való aprólékos odafigyelése miatt, bár elismerten kihívást jelentő olvasmány, amely mély elmélyülést igényel az anyaggal. Soloveitchik esszéit, különösen azokat, amelyek a halachikus szövegek történelmi összefüggéseit és értelmezését vizsgálják, briliánsnak és éleslátónak emelik ki, és a halachikus történelem kiemelkedő alakjaként tartják számon.

⬤ Aprólékosan kutatott és világosan megírt
⬤ mély betekintést nyújt a halachikus történelembe és a kortárs kérdésekbe
⬤ megmutatja a forrásanyag ismeretét
⬤ az esszék lenyűgözőek és elgondolkodtatóak.

⬤ Nem könnyű olvasmány
⬤ jelentős erőfeszítést és elkötelezettséget („amelut ba-Torah”) igényel az olvasótól
⬤ kihívást jelenthet azoknak, akik nem ismerik a részletes halachikus vitákat.

(5 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Collected Essays: Volume II

Könyv tartalma:

A halácha történetéről szóló esszéinek második kötetében a szerző, Haym Soloveitchik a középkori zsidó történelem sokat vitatott témáival foglalkozik, és számos uralkodó nézettel száll szembe. Ragaszkodása ahhoz, hogy a helyes megértéshez a források érdemi, mélyreható elemzése szükséges, az askenázi halachikus szövegek gyakran idézett elemzésére készteti, gyakran a jelenlegi konszenzustól eltérő következtetésekkel. Érvelése szerint a középkori zsidó történészek nem kerülhetik el a részletes szövegkritikát, és a szövegeket mindig a korabeli jogi kultúra kontextusában kell értelmezni. Azok a történészek, akik kibújnak e feladatok alól, azt kockáztatják, hogy a saját előítéleteiket alátámasztó változatot erősítik meg, és későbbi elképzeléseket vetítenek vissza egy korábbi korszakra. Ezek az alapvető módszertani szempontok minden tárgyalt téma alapjául szolgálnak. A könyv I. részében, amelyet az askenáz kulturális eredetének és tartós hatásának szentel, Soloveitchik professzor megkérdőjelezi azt a tudományos konszenzust, hogy az askenáz gyökerei mélyen a palesztin talajban gyökereznek. Megkérdőjelezi azt a széles körben elterjedt felfogást, miszerint elsősorban az ősi szokás (minhag kadmon) irányította a korai askenáz, a Rajna-vidéken a 10. század végén kialakult kultúrát, amelynek az első keresztes hadjárat (1096) pusztítása vetett véget.

Hasonlóképpen elutasítja azt az elméletet, hogy a babiloni Talmudot csak a 11. század közepe felé kezdték teljes mértékben hitelesnek tekinteni. A korabeli irodalom alapos elemzése alapján kimutatja, hogy a kora askenázi tudósok bámulatosan jól ismerték a Babiloni Talmud összetett korpuszát, és azt mindenkor a megengedett és a tiltott próbakövének tekintették. A fejezetet saját radikális javaslata zárja az askenázi kultúra forrását és azt a bélyeget illetően, amelyet az észak-európai zsidóságra közel egy évezredre rányomott. A II. rész a mártíromság kérdését tárgyalja, ahogyan azt a zsidók az iszlám és a kereszténység alatt felfogták és gyakorolták. Az egyik hosszabb esszében Soloveitchik azt állítja, hogy Maimonidész problematikus Iggeret ha-Shemad című műve retorikai mű, nem pedig halacha - ez a következtetés sok kritikát váltott ki más tudósok részéről, akiknek egyenként válaszol. Ezt követi a kiddush ha-shemn askenázi átfogó tanulmánya, amely elemzésbe vonja őt arról, hogy vajon az aggadikus forrásokat használták-e a toszafisták a halachikus érvelésben, ahogyan azt egyes történészek állítják; hogy volt-e halachikus igazolása az önkéntes mártíromság széles körben elterjedt jelenségének; és egyáltalán, játszottak-e halachikus megfontolások bármilyen szerepet az ilyen tragikus élet-halál kérdésekben.

A könyv a Misneh Tóráról szóló két esszével zárul, amelyek szerint a híres kódexet művészeti alkotásnak is kell tekinteni, amely a remekművekhez hasonlóan többféle, egymásnak ellentmondó értelmezést is lehetővé tesz.