Az elmúlt évtizedben a Carter-kormányzat külpolitikájával foglalkozó szakirodalom rohamosan bővült, ami nagyrészt az elnöki könyvtárban megjelent új anyagoknak és annak a figyelemnek köszönhető, amelyet Jimmy Carter a Fehér Házból való távozása óta kapott. Míg a korábbi monográfiák egyes külpolitikai kérdésekre összpontosítottak, Scott Kaufman szakít a megszokottól, és ebben a naprakész, átfogó áttekintést nyújt Carter összesített külpolitikai teljesítményéről. Bár sok amerikai Jimmy Cartert a nemzet legnagyobb volt elnökeként tartja számon, Kaufman amellett érvel, hogy a harminckilencedik elnök diplomáciai teljesítménye közepes volt, elsősorban Carter saját hibájából.
Carter, aki egy átmeneti időszakban lépett hivatalba, eltökélt szándéka volt, hogy az amerikai külpolitika irányát úgy változtassa meg, hogy a szuperhatalmak közötti konfliktusokat háttérbe szorítsa, nagyobb hangsúlyt fektessen az észak-déli kérdésekre, és általában véve jobbá tegye a világot az elnyomás visszaszorításával, a fegyvereladások csökkentésével, a nukleáris fegyverek elterjedésének megállításával, a külföldi politikai és katonai konfliktusok megszüntetésével és a világgazdaság megerősítésével. Ám ahogy a válságok külföldön kialakultak, az elnök fokozatosan az elődeihez hasonló diplomáciai álláspontra helyezkedett, és külpolitikája végül a szovjet fenyegetés megfékezésére futott ki.
Kaufman elismeri, hogy Carter, mint minden elnök, korlátokba ütközött abban, amit el akart érni, beleértve a törvényhozókat vagy külföldi tisztviselőket, akik nem értettek egyet vele. A nehézségek ellenére az elnöknek voltak sikerei: elérte a Panama-csatornáról szóló szerződések ratifikálását, normalizálta a kapcsolatokat Kínával, meggyőzte Izraelt és Egyiptomot, hogy írják alá a Camp David-i egyezményt és a békemegállapodást, és az emberi jogokat az amerikai diplomácia állandó részévé tette. Kaufman mindazonáltal arra a következtetésre jut, hogy Carter vezetési stílusa miatt a kudarcai messze meghaladták a sikereit: Carter politikai kívülállónak tekintette magát, túl sokat akart egyszerre elérni, nem tudta rangsorolni a kezdeményezéseket, vagy nem értette meg a megvalósításukkal járó összetettséget, rosszul kezelte a kormányzaton belüli vitákat, és nem adott a nemzetnek elképzelést arról, hogy milyen állapotban akarta kormánya végére hagyni az országot.
