Posztkoloniális melankólia

Olvasói vélemények

A kritikák kiemelik Paul Gilroy kutatását Nagy-Britannia gyarmati történelméről és annak a kortárs politikára és a faji kapcsolatokra gyakorolt tartós hatásairól, a posztkoloniális melankólia fontos kritikájaként állítva munkáját. Bár érvei meggyőzőek, egyes olvasók nehézkesnek és túlságosan nagyképűnek találják az írói stílust, ami rontja az általános üzenetet.

Gilroy munkája a gyarmatosítással, a posztkoloniális identitással és a brit faji politikával kapcsolatos fontos témákat tárgyal. Éleslátó kritikát fogalmaz meg a populáris kultúráról, és összefüggéseket teremt a birodalom iránti nosztalgia és az aktuális társadalmi kérdések között. A „konvivialitás” tárgyalása és a más történelmi kontextusokkal való párhuzamos összehasonlítások mélyebbé teszik érvelését.

Az írásmódot nyersnek, nehézkesnek és mesterkéltnek írják le, ami kihívást jelent az olvasók számára, hogy teljes mértékben elkötelezzék magukat az anyaggal. Egyes olvasók úgy érzik, hogy a kulcsfogalmak, például a konvivialitás, nem kerülnek kellőképpen feltárásra. Kritika éri azt a tendenciát, hogy a gyarmattörténetet a kortárs diskurzusban elbagatellizálják.

(3 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Postcolonial Melancholia

Könyv tartalma:

A gyarmatosításnak és az imperializmusnak a mai politikai életre gyakorolt folyamatos hatását tagadva minden oldalról a multikulturális társadalom halálhírét kongatják. Ez a provokatív érv Paul Gilroy érvelése a multikulturalitás eme unortodox védelmében.

Gilroy a faj, a politika és a kultúra égető elemzései mindig is figyelemmel voltak a feketék anyagi körülményeire és arra, hogy a feketék miként rontották el a „fehér felsőbbrendűség tiszta építményét”. A Posztkoloniális melankóliában folytatja azt a beszélgetést, amelyet a fajról és nemzetről szóló, mérföldkőnek számító tanulmányában, a „There Ain't No Black in the Union Jack”-ben kezdett el, és ismét eltér a hagyományos bölcsességtől, hogy a 9/11 utáni „biztonságpolitika” kontextusában vizsgálja - és védje - a multikulturalizmust. Ez a könyv a melankólia fogalmát a freudi eredetiből adaptálja, és nem az egyéni gyászra, hanem a neoimperialista politika társadalmi patológiájára alkalmazza.

A melankolikus reakciók, amelyek akadályozták a gyarmatosítás örökségének feldolgozását, nemcsak a feketékkel, bevándorlókkal és idegenekkel szembeni ellenségeskedésben és erőszakban játszanak szerepet, hanem abban is, hogy nem képesek értékelni a városi központokban szervesen és észrevétlenül kialakult hétköznapi, zabolátlan multikultúrát. Gilroy a Frantz Fanon, W.

E. B.

DuBois és George Orwell által megkezdett faji vitákból kiindulva árnyalt, messzemenő következményekkel járó érveket fogalmaz meg. Végül a Posztkoloniális melankólia túlmutat a puszta tolerancia gondolatán, és azt javasolja, hogy lehetséges a multikultúrát ünnepelni és együtt élni a mássággal anélkül, hogy szorongóvá, félelmessé vagy erőszakossá válnánk.