Olvasói vélemények
Összegzés:Mark Saunders „Nobody Knows the Spanish I Speak” című könyve egy humoros memoár, amely a mexikói San Miguel de Allende-ba költözött feleségével együtt meséli el tapasztalatait. A könyv a kulturális alkalmazkodásukról szóló vicces anekdotákat ötvözi a külföldiként való életről szóló elmélkedésekkel. Az írói stílus magával ragadó és átélhető, így kellemes olvasmány azoknak, akiket érdekelnek a költözési történetek vagy a mexikói élet.
Előnyök:A könyv rendkívül szórakoztató és tele van humorral, és végig gondoskodik a nevetéstől hangos pillanatokról. Az olvasók nagyra értékelik a lebilincselő történetmesélést, az átélhető tapasztalatokat és az idegen kultúrában való életbe való betekintést. Sokan találják átélhetőnek és informatívnak, különösen azok számára, akik Mexikóba költözést fontolgatnak, vagy akik részmunkaidőben élnek ott. A könyv okos szellemességéért és informatív tartalmáért is dicsérik.
Hátrányok:Néhány olvasó úgy érezte, hogy az elbeszélés jól indul, de a vége felé veszít a lendületéből, ami kevésbé kielégítő végkifejlethez vezet. A San Miguel-i élet bizonyos aspektusait illetően csalódottságot is említenek, bár ezek nem állnak a kritikák középpontjában.
(19 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
Nobody Knows the Spanish I Speak
Könyv tartalma:
A Nobody Knows the Spanish I Speak egy humoros memoár arról, hogy későn hagyod ott az életed, majdnem mindent eladsz, és Mexikó közepére költözöl, ahol egy lelket sem ismersz, és alig beszélsz nyelvet. A memoár történeti íve egyszerű: a szerző és felesége elveszítik a munkájukat, kilépnek, és Mexikóba költöznek (1. felvonás); konfliktusokat élnek át, jót és rosszat egyaránt, mielőtt visszaköltöznek az Egyesült Államokba (2. felvonás vége); végül a legnagyobb konfliktusukat úgy oldják meg, hogy visszaköltöznek Mexikóba (befejezés), ahol ezúttal remélték, hogy tovább maradhatnak.
A szerző és a felesége voltak az utolsók, akikről azt hitték, hogy abbahagyják és Mexikóba költöznek, főleg, amikor ezt megtették. Akkoriban az ötvenes éveik végén jártak, nem volt sok pénzük a költözés finanszírozására, és nem voltak kalandvágyó típusok. Mindketten a csúcstechnológiában dolgoztak, különböző vállalatoknál, és véletlenül a munkahelyük nagyjából ugyanabban az időben szűnt meg. Úgy érezték, hogy be vannak zárva - vagy ki vannak zárva. Ezért eladták az Oregon állambeli Portland belvárosában lévő lakásukat, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt a Hood-hegyre és a Szent Helén-hegyre, és az eladásból származó bevételből két évig Mexikóban éltek. Másképpen fogalmazva, önfinanszírozott, határozatlan idejű szabadságot adtak maguknak. A házaspárral szinte azonnal furcsa dolgok történtek. A szerző elkezdett írni arról, hogy mi történt, egy olyan ember szemszögéből, aki teljesen rosszul volt felkészülve és felkészületlenül élt egy idegen országban.
A mainstream média elvárásaival ellentétben, amikor Mexikóba költöztek, nem rabolták ki az autójukat, nem rabolták el őket, nem lőttek rájuk tévedésből, és nem rabolta ki őket egy kétes vállalkozó, aki azt remélte, hogy Panamában élhetnek a megtakarításaikból. Volt azonban sok balhéjuk, elkövettek néhány szörnyű hibát, belekeveredtek a bajba és ki is kerültek belőle, és tanultak egy-két dolgot az életről, Mexikóról és egymásról. Bár a memoárban nincsenek gyilkosságok vagy mentési kísérletek, történetük rengeteg érdekes terepet érint, tüskés körtekaktuszokkal, skorpiókkal, mamut fekvőrendőrökkel, tüdőgyilkos porral, jógával, diszkóval, petárdákkal, autójavítással, fordításban elveszett pillanatokkal és egy halálközeli ütközéssel egy kétsávos autópályán. Rendben, ez utóbbi túlzás. A két hatkerekű jó öt centivel kerülte el őket.
A házaspár rájött, hogy egy készpénzalapú társadalomban élnek, ahol soha senkinek nem volt aprója. Egy olyan kultúrában, ahol a mañana nem mindig jelentette a holnapot, hanem bármit jelenthetett a később, a nem most, vagy a nagy esély, hogy valaha is viszontlátnak. Egy olyan országban, ahol a legelterjedtebb mértékegység nem a kiló vagy a kilométer volt, ahogy az útikönyvek hinni akarják, hanem a más o menos, ami egyszerűen „több vagy kevesebb”.
A Nobody Knows the Spanish I Speak egy igaz történet második esélyekről és személyes újratalálásokról, bukkanókról és csúszós utcákról, kényelmes casitasokról és barátságos tiendákról. A hajnali háromkor felcsendülő petárdák hangjáról, a lerobbant autókról éppúgy szól, mint a tiszta-kék égboltról és a kukoricagombaevésről. A szerző és felesége megfogadták Henry James tanácsát, és „olyan életet éltek, amilyet mindig is elképzeltünk”. Pontosabban olyan életet éltek, amilyet soha nem képzeltek el.
