Olvasói vélemények
Összegzés:Michael Bedard „Stained Glass” című könyve vegyes kritikákat kap, egyes olvasók élvezik a történetmesélést, míg mások lassúnak és kevésbé lebilincselőnek találják. Az elbeszélésben Charles egy hajléktalan lány, Ambriel keresésére indul, aki egy ólomüveg ablakkal kapcsolatos baleset után elvesztette az emlékezetét.
Előnyök:⬤ Jól megírt, érdekes cselekménnyel és kalandos elemekkel
⬤ fiatal felnőtt olvasók számára is lebilincselő
⬤ emlékezetes fiktív pillanatokkal rendelkezik.
Hátrányok:⬤ Talán inkább a fiatalabb közönségnek való
⬤ a tempó lassú, különösen a közepén, ami ronthat az általános élvezeten
⬤ néhány olvasó érdektelennek találta, és nem tudta befejezni.
(3 olvasói vélemény alapján)
Könyv tartalma:
2
Az orgona padlásának homlokzatára szerelt óra tompa kattogást hallatott, amikor újabb percet mért. Charles felpillantott rá - fél öt. Hamarosan biztonságban hazaindulhatott.
Az öreg templom belseje homályos volt. Az egyetlen fény a templomhajó két oldalán végigfutó ólomüvegablakokon át áradt. A belépést követő első percekben olyan érzés volt, mintha egy színes üveggel befalazott barlangba érkezett volna az ember. De ahogy a szemed hozzászokott a gyengébb fényhez, a tér alakot öltött körülötted. A mennyezet bordás boltozata kilógott az árnyékból. Kőbe faragott lények leselkedtek le az oszlopok tetejéről. A falakon lepattogó festékfoltok jelentek meg.
A Szent Bertalan-templom régi templom volt, amely határozottan látott már jobb napokat is. Egykor egy gazdag, fákkal szegélyezett utcákból és nyugodt, régi házakból álló környék közepén állt. A fák többsége már elpusztult a kor vagy a betegségek miatt. A pázsitot befalazták, a házakból szobaházak lettek. A közelben állt a régi Caledon Pszichiátriai Kórház, és a járóbetegek általában a környékre húzódtak. Sok elveszettnek látszó lélek járt az utcákon: emberek a maguk világában, megtört világukban.
A főutca mentén, ahol a templom állt, sok üzlet elpusztult, vagy rosszul nézett ki. Néhányat bedeszkáztak, másokat rögtönzött lakásokká alakítottak át, a belső üvegablakokra lepedőket terítettek, az ablakpárkányokon pedig elszáradt növények sorakoztak.
Néhány hónappal ezelőtt egy pénteki napon fedezte fel a templomot, nem sokkal azután, hogy elkezdte kihagyni a zongoraórát. Márciusi nap volt, és csípős hideg. Miután céltalanul bolyongott az utcákon, teljesen véletlenül bukkant a helyre. Az ajtó nyitva volt, ő pedig besurrant, és fél órát töltött az üres templomban egy maroknyi hajléktalannal, akik szintén a hideg elől menekültek. A hely csendje megdöbbentette. Olyan volt, mintha átlépett volna valamilyen világok közötti határt.
A templom hátsó részében, mintegy üdvözlésképpen, Szent Bertalan életnagyságú szobra állt. Szent Bertalan egyike volt az eredeti tizenkét apostolnak. A hagyomány szerint mártírhalált halt, élve megnyúzták. A szobor úgy ábrázolta, hogy egyik kezében a mártírhalála hosszú, kampós kését tartotta, a másik karjára pedig a bőrének laza bundáját terítette, ahogy a nagyi a pulóverét terítette a karjára, amikor nyári esténként sétálni indult, hátha megfázik.
Gyakran volt még egy-két kóbor lélek elszórva a fapadok soraiban, de ma üresnek tűnt a hely. Még a gondnok is, akit általában az árnyékos folyosókon lehetett látni, amint csendben végzi a munkáját, a napba menekült. Charles látta, amint odakint egy magas létrán ülve az ablakokat mossa. Most is látta a karjának árnyékát, amint csendesen mozog az üvegen, mintha valami nagy szárny csapkodna.
Könyvtáskája ott feküdt mellette az ülésen. Kinyitotta, elővette zongorakönyvét, és a kis Bach-darabhoz lapozott, amelyet állítólag éppen gyakorolt. Csak idő kérdése volt, mikor jönnek rá, hogy kihagyta az órát. Ennek bizonyára következményei lettek volna, de valahogy úgy tűnt, ez nem számít.
Nagyinak mindig is szenvedélye volt a zongora. A díszes, régi zongora az étkező sarkában állt, amióta az eszét tudta. Az egyik első emléke az volt, hogy mellette ült a padon, miközben játszott. A billentyűket ütögette, és úgy tett, mintha ő is játszana. Akkoriban megígérte neki, hogy ha elég idős lesz, fizetni fogja, hogy leckéket vegyen, ahogy az apja is vett órákat gyerekkorában.
Így aztán két évvel ezelőtt, amikor mind a ketten hozzá költöztek, rábeszélte, hogy járjon órákra. De addigra minden megváltozott. Már nem az a kisfiú volt, aki a billentyűket püfölte. És bár kötelességtudóan járt az órákra, és sokáig panasz nélkül gyakorolt, minden hang úgy vágott, mint a kés, és végül nem bírta tovább. Tudta, hogy csalódást okozna neki, de a saját érdekében abba kellett hagynia.
Így hát egyszerűen abbahagyta, anélkül, hogy bárkinek is szólt volna, hogy megtette. És most egy hazugságba gabalyodva találta magát, anélkül, hogy lett volna bátorsága kihúzni magát belőle, anélkül, hogy szavakkal meg tudta volna magyarázni, miért tépte ki a játékból. Ez volt az első igazán fondorlatos dolog, amit életében tett, és még mindig nem heverte ki a sokkot. Még most is, amikor a templom hátsó ajtaja kinyílt, a szíve kicsit megdobbant, és félig-meddig azt várta, hogy valamelyik családtagja besétál, és itt találja őt.
Ehelyett egy alacsony, görnyedt nő volt az, kendővel a haján. Lecsúszott a mellékfolyosón a templom elejéig. Ott egy nagy márvány Piet állt egy mellékoltár mellett, előtte egy sor emlékgyertyával. A nő a táskájában kutatott aprópénz után, majd két érmét bedobott a fémdoboz nyílásán, a gyertyát lánghoz érintette, és meggyújtott két gyertyát. A gyertya füstölt, amikor eloltotta, és vékony füstcsík szállt fel a mozdulatlan levegőben. Letérdelt az első padban, és imádkozott.
A férfi azon tűnődött, vajon miért imádkozik. Gyakran elgondolkodott ezen azokon, akiket a templomban látott, amikor idejött, mert a legtöbbjük valóban imádkozott, és nem egyszerűen elbújt, mint ő. Mégis, tudta, hogy most még ő is többet tesz itt, minthogy pusztán elbújik. Valamilyen okból, amit nem teljesen értett, vonzotta ez a régi templom a csörgő radiátorokkal és vízfoltos falakkal.
A szomorú szemű szobrokkal és a padlót beborító, széttöredezett fényszivárványokkal.
Részben a hely puszta idegensége miatt. A templom hátsó részében, a fal egyik sarkában, az újságtartó mellett, egy régi bekeretezett cikk volt a Caledon Daily Examine r-ból, amely a St. Bart's történetéről szólt. Azt olvasta benne, hogy a templom első patrónusa, aki a templom alapjául szolgáló telket adományozta, halála után azt akarta, hogy a szíve legyen a templomé.
