Olvasói vélemények
Összegzés:Peter Schweizer „Do As I Say (Not As I Do)” című könyve olyan prominens liberális személyiségek képmutatását vizsgálja, akik bizonyos eszmék mellett érvelnek, miközben azokkal ellentétesen élnek. A kritikusok általában véve meggyőzőnek találták a könyvet a liberális politikusok és hírességek kritikájában, amely feltárja személyes viselkedésüket a nyilvános nyilatkozatokkal szemben. Míg egyes olvasók értékelték a jól megalapozott leleplező írást és a szórakoztató írásmódot, mások megjegyezték, hogy a könyv nagyrészt az ismerős területeket célozza meg anélkül, hogy új meglátásokat kínálna.
Előnyök:⬤ Jól megalapozott, és számos példát hoz a liberális képmutatásra.
⬤ Magával ragadó írói stílus, amely könnyű olvasmánnyá teszi a könyvet.
⬤ Feltárja a liberális eszmék és a közszereplők személyes viselkedése közötti ellentmondásokat.
⬤ Kritikus gondolkodásra és vitára késztet a politikában érvényesülő erkölcsi és etikai normákról.
⬤ Élvezetes azok számára, akik értékelik a politikai szatírát.
Hátrányok:⬤ Ismétlődő vagy kiszámítható lehet a hasonló kritikákat ismerő olvasók számára.
⬤ Egyes kritikusok szerint a könyvből hiányzik a mélység, és nem nyújt új meglátásokat.
⬤ Elsősorban a konzervatív közönséget szólítja meg; elidegenítheti a liberális olvasókat.
⬤ Az olvasók óva intenek attól az általánosítástól, hogy minden liberális képmutatóan viselkedik, megjegyezve, hogy nem minden egyén felel meg a leírt mintáknak.
(311 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
Do as I Say (Not as I Do): Profiles in Liberal Hypocrisy
Könyv tartalma:
"Egyetlen részvényem sincs." --Michael Moore.
A liberális baloldal tagjai az erkölcsi bizonyosság levegőjét sugározzák. Büszkék arra, hogy önzetlenül elkötelezettek a legmagasabb eszmék mellett, és különösen biztosnak tűnnek saját indítékaik tisztaságában és ellenfeleik gonoszságában. A gazdasági és társadalmi igazságtalanságok orvoslására a liberálisok egy egész litániát támogatnak: progresszív adók, pozitív diszkrimináció, a vállalatok nagyobb mértékű szabályozása, az örökösödési adó emelése, szigorú környezetvédelmi előírások, a gyermekek jogai, a fogyasztók jogai és még sok minden más.
De vajon tényleg aszerint élnek-e, amit vallanak? Peter Schweizer úgy döntött, hogy alaposan megvizsgálja néhány prominens liberális magánéletét: olyan politikusokét, mint Clintonék, Nancy Pelosi, Kennedyék és Ralph Nader; olyan kommentátorokét, mint Michael Moore, Al Franken, Noam Chomsky és Cornel West; olyan előadóművészekét és filantrópokét, mint Barbra Streisand és Soros György. Az ingatlanügyletek, az adóhatósági nyilvántartások, a bírósági tanúvallomások és saját nyilvános nyilatkozataik alapján igyekezett megvizsgálni, hogy valóban az általuk oly magabiztosan képviselt elvek szerint élnek-e.
Amit talált, az a kirívó ellentmondások hosszú listája volt. Michael Moore elítéli az olaj- és védelmi vállalkozókat, mint háborús haszonlesőket. Azt állítja, hogy nincs részvényportfóliója, mégis részvényei vannak a Halliburtonban, a Boeingben és a Honeywellben, és a filmek utómunkálatait Kanadában végzi, hogy ne kelljen szakszervezeti béreket fizetnie az Egyesült Államokban. Noam Chomsky ellenzi a magántulajdon fogalmát, és a Pentagont "az emberiség történetének legrosszabb intézményének" nevezi, mégis ő és felesége dollármilliókat keresett a védelmi minisztériumnak kötött szerződésekkel, és két luxuslakásuk van. Barbra Streisand környezetvédelmi aktivistaként büszkélkedik, mégis részvényei vannak egy hírhedt bányászati vállalatban. Hillary Clinton támogatja a tizenhárom éves lányok abortuszhoz való jogát szülői beleegyezés nélkül, mégis megtiltotta a tizenhárom éves Chelsea-nek, hogy kilyukassza a fülét, és olyan iskolába íratta be, amely nem osztogat óvszert kiskorúaknak. Nancy Pelosi 2002-ben megkapta a Cesar Chavez-díjat az Egyesült Mezőgazdasági Dolgozók Szövetségétől, mégis ő és férje egy olyan Napa-völgyi szőlőbirtok tulajdonosa, amely nem szakszervezeti munkásokat alkalmaz.
Schweizer következtetése egyszerű: a liberalizmus végül arra kényszeríti követőit, hogy képmutatóvá váljanak. A nyilvánosság előtt felvesznek egy pózt, de amikor a saját életükben a legfontosabb dolgokról van szó - a tulajdonukról, a magánéletükről és a gyermekeikről -, akkor eldobják liberális elveiket, és konzervatív elveket vallanak. Schweizer ezzel leleplezi a liberalizmus lényegi ellentmondását: ha ezek az eszmék nem működnek azoknál az egyéneknél, akik támogatják őket, akkor hogyan működhetnének a többiek számára?
