Téli receptek a kollektívából: Versek

Olvasói vélemények

Louise Glück Téli receptek a kollektívából című gyűjteménye vegyes kritikákat kapott. Sok olvasó dicséri, hogy képes mély érzelmeket kiváltani, a halandóság témáját feldolgozni, és költészetében az egyszerűséget mély jelentéssel ötvözni. Egyes kritikusok azonban úgy érzik, hogy ebből a gyűjteményből hiányzik a korábbi műveinek tartós ihletettsége és művészi ereje, ami csalódást okoz a rajongók körében.

Az olvasók értékelik Glück érett témáit, amelyek az időt, a kötődést, a veszteséget és a halandóságot járják körül. Költészetét mélyen megrendítőnek, kecsesen kidolgozottnak és komoly elmélkedésre késztetőnek írják le. Sokan úgy találják, hogy a gyűjtemény friss minőséget és beszélgető hangot képvisel, amely megragadja az összetett emberi tapasztalatokat. A verseket úgy érzékelik, hogy mély gondolatokra invitálják az olvasót, és elegáns egyszerűségükről is nevezetesek.

Egyes kritikák elégedetlenséget fejeznek ki, azt sugallva, hogy a gyűjteményből hiányzik a tartós inspiráció és a művészet Glück korábbi műveihez képest. A kritikusok megemlítik, hogy a kötet nem biztos, hogy alkalmas a költészetével újonnan ismerkedők számára, és azzal érvelnek, hogy több tartalmat is tartalmazhatott volna. Emellett egyes olvasók túlságosan komornak találják a hangnemet, ami potenciálisan elidegenítheti azokat, akik felemelő vagy változatosabb érzelmi élményeket keresnek.

(18 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Winter Recipes from the Collective: Poems

Könyv tartalma:

Egy olyan költő kísérteties könyve, akinek a hangja mindannyiunk életéről szól.

A 2020-as Nobel-díjas Louise Glck tizenharmadik könyve a legmegrendítőbbek közé tartozik. Itt is, mint a Vad íriszben, kórus szólal meg, de a beszélők teljesen emberi, egyszerre kísértetiesek és ősiek. A Winter Recipes from the Collective kamarazene, meghívás abba a kiváltságos birodalomba, amely elég kicsi ahhoz, hogy az egyes hangszer hallassa magát, dolente, sora kitart, hordozza, majd a következő hangszer átveszi, spirituális, animoso, ugyanakkor elég nagy ahhoz, hogy egy egész életet tartalmazzon, az öregkor felfoghatatlan ajándékait és veszteségeit, az autó hátsó ülésén zörgő kis hercegnőket, egy elhagyott útlevelet, egy élénkítő téli szendvics összetevőit, egy nővér halálát, a nap örömteli jelenlétét, fényességét az általa vetett sötétséggel mérve. „Néhányan tudni fogják, mire gondolok” - mondja a költő, ami alatt azt érti, hogy néhányan követni fognak. Az övé a megtartó jelenlét, a hang, melyben benne van minden életünk, „minden világ, egyik szebb, mint a másik”.

Ezt a csodálatos könyvet senki más nem írhatta volna, és a költőnő sem írhatta volna életének más időszakában.