The Right Thing to Do

Olvasói vélemények

Tom Shanahan „The Right Thing to Do” című könyve az 1960-as évek egyetemi futball integrációjának történelmi összefüggéseit tárja fel, részletesen bemutatva azon bátor játékosok és edzők lenyűgöző történeteit, akik döntő szerepet játszottak ebben a társadalmi változásban. Az olvasók még azok is lebilincselőnek találják, akik nem feltétlenül sportrajongók, és értékelik a mögötte álló alapos kutatást.

A könyv magával ragadja az olvasókat a főiskolai futball integrációjának lenyűgöző és alulreprezentált történeteivel. Shanahan alapos dokumentációja és magával ragadó írói stílusa vonzóvá teszi a könyvet mind a sportrajongók, mind a társadalmi változások iránt érdeklődők számára. A 30 önálló fejezetből álló szerkezet változatos és színes történetmesélést tesz lehetővé.

Egyes olvasók számára kevésbé lesz lebilincselő az egyes csapatokra vagy eseményekre való összpontosítás, ha nem ismerik az egyetemi futball történetét. Néhány kritikus megjegyzi, hogy az írás sűrű lehet azok számára, akik a könnyedebb olvasmányokat kedvelik.

(3 olvasói vélemény alapján)

Könyv tartalma:

Jerry LeVias, Warren McVea és Leon Burton az egyetemi futball történetének jelentős alakjai, de teljesítményüket manapság nem ünneplik széles körben, még az alma matereikben sem. Az 1960-as évekbeli egyetemi futball integrációjának történetét a korszak sportújságírói figyelmen kívül hagyták, és az iskolák nem látták sok értelmét annak, hogy faji eredményeiket hangoztassák.

Ezeknek az úttörő egyetemi futball úttörőknek és az integrációért küzdő edzőknek a történetét - élükön a Michigan State-i Duffy Daughertyvel és az ő edzőfájával, amelyben olyanok szerepelnek, mint Dan Devine, Chuck Fairbanks és Bill Yeoman - most először a The Right Thing to Do című kötetben gyűjtötték össze: Az egyetemi futball integráció igazi úttörői. Tom Shanahan díjnyertes újságíró The Right Thing to Do című könyve foglalkozik az 1960-as évek egyetemi futballvilágának hivatalos faji kvótarendszerével és a sportsajtóban a „hallgatás összeesküvésével”, elkerülve a faji politika minden említését. A korszak gondosan felépített, de teljesen hamis mítoszaival is foglalkozik, beleértve az alabamai Paul „Bear” Bryant szerepét az egyetemi futball integrációjában - Bryant ugyanis nem vezető, hanem lemaradó szerepet játszott.

A helyes cselekedet: A főiskolai futball integrációjának igazi úttörői három nagy történetre összpontosít: A Michigan State-i Duffy Daugherty-t társai úttörőnek tartották, de az egyetemi futball integrációjára gyakorolt hatásának valódi mértéke még mindig nem derült ki. A Michigan State játékosai az AP (írók) és a United Press International által megszavazott címek alapján az egész országban a fekete játékosok 41 százalékát képviselték, akik az 1960-as években nemzeti bajnoki gyűrűt nyertek. Daugherty edzői fája nagy hatással volt az egyetemi futballra, egészen Dan Devine-ig visszamenőleg, aki átvette a gyeplőt az Arizona State-nél, és Duffy tanítványainak, például Jimmy Raye-nek és Sherman Lewisnak a mentorálása még ma is visszhangzik az egyetemi és profi edzők későbbi generációinál. A diákok aktivizmusa kulcsfontosságú volt a polgárjogi korszakban a fejlődéshez, és ez a tendencia tükröződött az egyetemi futballban is - még akkor is, amikor az edzők nem reagáltak jól az aktivizmusra. A sportújságírók nem voltak hajlandóak beszámolni az ilyen erőfeszítésekről, például amikor a Colorado 1961-es Big Eight bajnokai visszautasították az Orange Bowlra szóló meghívást, mert biztosítékot akartak arra, hogy minden játékos - fekete és fehér egyaránt - ugyanabban a szállodában fog lakni és ugyanabban az étteremben fog enni, ami a szegregált délen nem történt meg.

A diáklázadások megakadályozták Bear Bryant hátsó ajtón keresztül tett erőfeszítéseit is, hogy szegregált Alabama Crimson Tide csapata részt vegyen az 1962-es Rose Bowlban, amit a UCLA játékosai és a Los Angeles Times Jim Murrayje - az ország egyetlen sportújságírója, aki tudósított a sikertelen próbálkozásról - kifogásolt. Az úttörő játékosok, akik szembeszálltak a korszak előítéleteivel és visszaéléseivel: Az SMU-s Jerry LeVias, az első fekete ösztöndíjas játékos a Délnyugati Konferenciában; a houstoni Warren McVea, az első fekete játékos, aki aláírt egy nagy texasi főiskolához; a Wake Forest-i Bob Grant és Kenneth „Butch” Henry, az első fekete ösztöndíjas játékosok egy nagy déli konferenciában; és Gary Steele, a West Point első fekete futballistája.