Értékelés:
Dave Weigel könyve, a „The Show That Never Ends” tiszteletteljes és átfogó pillantást vet a progresszív rock történetére, interjúk és archív anyagok segítségével dokumentálva annak felemelkedését és bukását. Miközben a könyv lebilincselő elbeszéléseket és értékes betekintést nyújt a műfajba, a kritikák a mélységgel, a szervezéssel és a fókusszal kapcsolatos problémákat jeleztek, különösen bizonyos együttesek és maga a zene tekintetében.
Előnyök:⬤ Tiszteletteljes és átfogó áttekintés a progresszív rock történetéről.
⬤ Magával ragadó írásmód, szórakoztató anekdotákkal.
⬤ Értékes betekintés mind a fontosabb, mind a kevésbé ismert zenekarokba.
⬤ A szerző a műfaj alapos ismeretéről tesz tanúbizonyságot.
⬤ Jó kutatás és tényellenőrzés.
⬤ Nem elég átfogó a keményvonalas rajongók számára; néhány kulcsfontosságú zenekar kevés figyelmet kap.
⬤ Az írás szerkesztési és szervezési hiányosságoktól szenved.
⬤ A zeneelméletre és a tényleges zenei részletekre korlátozottan koncentrál.
⬤ Néhány olvasó nem találja vonzónak a negatív elfogultságot a történelem elbeszélésében.
⬤ Hiányoznak a multimédiás élményt fokozó elemek, például a tárgyalt zenék meghallgatására szolgáló linkek.
(123 olvasói vélemény alapján)
The Show That Never Ends: The Rise and Fall of Prog Rock
The Show That Never Ends a progresszív („prog”) rock rendkívüli felemelkedésének és bukásának meghatározó története. Az olyan klasszikus, listavezető zenekarok, mint a Yes, a Genesis, a Pink Floyd, a Jethro Tull és az Emerson Lake & Palmer, valamint az olyan utódok, mint a Rush, a Marillion, az Asia, a Styx és a Porcupine Tree által megtestesített prog több százmillió lemezt adott el. Bevezette a mainstreambe a konceptalbumokat, az elszállt borítóképeket, az őrült ütemeket, a többsávos felvételeket és a színpadi technikát, amely olyan bombasztikus volt, hogy a klasszikus filmben This Is Spinal Tap parodizálták.
David Weigel, a Washington Post országos riportere, a Rolling Stone „a finoman dekadens műfajról, amelyet a punkoknak nem sikerült megölniük”, a zenét alkotó kulcsemberekhez való hozzáféréssel és egy igazi rajongó szenvedélyével meséli el a prog történetét annak teljes pompájában, kreativitásában és túlzásaival.
Weigel pontosan elmagyarázza, hogy mi volt a „progresszív” a prog rockban, és hogy annak összetettsége és kísérletező kedve hogyan eredeztethető olyan elődökből, mint a Beach Boys Pet Sounds és a Beatles Sgt. Pepper. A prog népszerűségét a Procol Harum „Whiter Shade of Pale” és a Moody Blues „Nights in White Satin” című 1967-es hatalmas sikerétől kezdve követi nyomon. Feltárja, hogyan készültek a prog legkelendőbb, korszakalkotó albumai, köztük a The Dark Side of the Moon, a Thick as a Brick és a Tubular Bells. És feltárja az új hangszerek megjelenését a progban, mint például a szintetizátor, a fuvola, a mellotron és - a leghíresebb - a dupla nyakú gitár.
A The Show That Never Ends tele van a prog ünnepelt zenészeinek őszinte visszaemlékezéseivel. Emlékezetes portrékat közöl olyan producerek, impresszáriók és technikusok létfontosságú hozzájárulásáról is, mint Richard Branson, Brian Eno, Ahmet Ertegun és Bob Moog.
Végül Weigel megvédi a progot attól a hatalmas gúnytól, amelyet egy generáción keresztül kapott, és feltárja azt az új kritikai tiszteletet és népszerűséget, amelyet a kortárs újjáéledés során elért.
