Veszélyes ritmusok: A jazz és az alvilág

Olvasói vélemények

Veszélyes ritmusok: T.J. English aprólékosan kutatott, lebilincselő és szórakoztató feltárása a jazz-zene és a szervezett bűnözés összefonódó történetének. Bár lenyűgöző betekintést és lebilincselő történeteket kínál, vannak kritikák a ténybeli pontatlanságok és az időnkénti írói hibák miatt.

A könyv jól kutatott, izgalmas elbeszélésként olvasható, és alapos történelmi összefüggéseket nyújt a jazzről és annak a szervezett bűnözéssel való kapcsolatáról. A recenzensek dicsérték a lebilincselő stílust, a zenészekről szóló részletek gazdagságát, és azt, hogy képes megvilágítani a jazztörténet kevésbé ismert aspektusait.

Néhány olvasó ténybeli hibákra és ellentmondásokra mutatott rá az elbeszélésben. A kritikusok megemlítették, hogy az író következtetései néha inkább tűntek spekulatívnak, mint tényszerűnek, és hogy egyes részek redundánsak vagy rosszul megfogalmazottak voltak, ami rontott az általános élményen.

(26 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Dangerous Rhythms: Jazz and the Underworld

Könyv tartalma:

T. J. English, a New York Times bestsellerszerzője, a Havanna Nocturne szerzője epikus, sziporkázó elbeszélése a jazz és a szervezett bűnözés összefonódó világáról a 20. századi Amerikában.

„(Egy) briliáns és bátor könyv.” -Dr. Cornel West

A Veszélyes ritmusok a jazz és az alvilág szimbiózisának történetét meséli el: a 20. századi Amerika leghírhedtebb bűnügyi kerületeiben ápolt kapcsolatot. A század első felében a maffiózók és a zenészek kölcsönösen előnyös partneri viszonyt ápoltak. Azzal, hogy olyan művészeknek, mint Louis Armstrong, Earl „Fatha” Hines, Fats Waller, Duke Ellington, Billie Holiday, Lena Horne és Ella Fitzgerald színpadot kínáltak, a maffia, köztük Al Capone, Meyer Lansky és Charlie „Lucky” Luciano, olyan lehetőségeket biztosított, amelyek máskülönben nem léteztek volna.

Ennek ellenére e kapcsolat középpontjában egy gennyes faji egyenlőtlenség állt. A zenészek többnyire afroamerikaiak voltak, a klubok és a termelőeszközök pedig fehér férfiak tulajdonában voltak. Ez egy megdicsőült ültetvényrendszer volt, amely idővel nem volt összhangban a kialakulóban lévő polgárjogi mozgalommal. Egyes művészek, köztük Louis Armstrong, úgy vélték, hogy nagyobb biztonságban vannak, és nagyobb valószínűséggel kapnak tisztességes fizetést, ha „védett” szórakozóhelyeken dolgoznak. Mások úgy vélték, hogy ha a maffia uralmán kívül eső helyeken játszanak, könnyebb lesz a karrierjüket irányítani.

English terjedelmes kutatásai és éles elbeszélői képességei révén a Veszélyes ritmusok az amerikai történelemnek ezt a mélyen lenyűgöző szeletét mutatja be a maga mocskos pompájában.