Weeping for Dido: A klasszikusok a középkori osztályteremben

Olvasói vélemények

A könyv a középkori osztálytermi tanítás tudományos igényű vizsgálatát nyújtja, olyan szövegek, mint az Aeneis interlineációjára összpontosítva. Miközben lenyűgöző betekintést nyújt a kor oktatási gyakorlatába, néhány állítás az érzelmi történelemhez való hozzáférésről az osztálytermi jeleneteken keresztül spekulatívnak tekinthető.

A középkori tanulás izgalmas és aprólékos vizsgálata, lelkes történetmesélés, és értékes betekintés a klasszikus szövegek interlineációjába.

A vontatott tempó, a spekulatív állítások az érzelmekről az osztálytermi jelenetekben, és az intertextuális megjegyzésekből hiányozhat a mélység és a világosság.

(1 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Weeping for Dido: The Classics in the Medieval Classroom

Könyv tartalma:

Szent Ágoston híres arról, hogy "sírt Didóért, aki kard által ölte meg magát", és sok későbbi középkori iskolás fiúnak megtanították, hogy hasonlóan érzelmesen reagáljanak Vergilius Aeneisének és más klasszikus szövegek női szereplőinek fájdalmára. A Weeping for Dido című könyvében Marjorie Curry Woods a középkori osztályterembe kalauzolja az olvasót, ahol a fiúk azonosultak Didóval, ahol a tanárok egy befejezetlen klasszikus költeményt a fiatal Achillesről szóló képungsrománná alakítottak, és ahol a diákok nemcsak tanultak, hanem elő is adtak klasszikus műveket.

Woods az Aeneis és két rövid verses elbeszélés - Statius Achilleidája és az Ilias latina, Homérosz Iliászának latin nyelvű epitómiája - kézirataiban található tanári jegyzetek és marginális kommentárok vizsgálatával nyitja meg az osztályterem ajtaját. A szerző a szövegközi glosszákra összpontosít - a szövegsorok fölé írt egyes szavakra és rövid mondatokra, amelyek a nyelvtant, a szintaxist és a szókincset magyarázzák, de azt is jelzik, hogyan foglalkoztak a diákok a szereplők érzéseivel és motivációival. Az interlineáris és marginális glosszák, amelyek a klasszikus irodalom középkori osztálytermi tanulmányozásának alapját képezték, feltárják, hogy az Aeneis tanulása során a fiúk tanulmányozták a női szereplők érzéseit, és együtt éreztek velük; hogy a befejezetlen Achilleust teljes elbeszéléssé alakították át, amely a fiatal Akhilleuszt mutatja be, amint mentorainak, köztük anyjának, Thetisnek a tükörképét; és hogy az Ilias latina az Iliász fiúknak az Iliász egy sűrített változatát kínálta, amely a fiatal férfiak halálára összpontosított. A kéziratos bizonyítékok még arra is utalnak, hogy bizonyos részeket hogyan lehetett előadni.

Az eredmény egy úttörő tanulmány, amely meglepő új képet ad a középkori nevelésről, és új fejezetet ír a klasszikus irodalom recepciótörténetében.