Olvasói vélemények
Összegzés:Az Adorno és Horkheimer által írt „A felvilágosodás dialektikájáról” szóló kritikák a kapitalizmus, a kultúra és a felvilágosodás mély meglátásai iránti csodálatot, valamint az írásmód, a bonyolultság és a fordítási problémák kritikáját tükrözik egyes kiadásokban. Sok recenzens hangsúlyozza, hogy a szöveg érveinek teljes megértéséhez szükség van filozófiai háttérismeretekre, míg mások a szöveg homályosságát és kihívást jelentő prózáját kifogásolják. A könyvet a kritikai elmélet egyik alapművének tekintik, és tiszteletet vált ki a felvilágosodás gondolatainak kritikája és a kortárs társadalomban betöltött relevanciája miatt.
Előnyök:A kapitalizmus, a felvilágosodás és a kulturális ipar mély és éleslátó kritikája.
Hátrányok:Jelentős történelmi jelentőség és relevancia a modern filozófiai viták számára.
(45 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
Dialectic of Enlightenment
Könyv tartalma:
A felvilágosodás dialektikája kétségtelenül a frankfurti kritikai elméleti iskola legnagyobb hatású kiadványa. A második világháború alatt íródott és magánkiadásban terjesztették, majd 1947-ben Amszterdamban jelent meg nyomtatott kiadásban. "Amit célul tűztünk ki - írják a szerzők az Előszóban -, az nem volt más, mint megmagyarázni, hogy az emberiség ahelyett, hogy egy igazán emberi állapotba kerülne, miért süllyed egy újfajta barbárságba".
A mű azonban messze túlmutat a kortárs események puszta kritikáján. Történelmileg távoli fejlemények, sőt, a nyugati történelem és magának a szubjektivitásnak a természeti erőkkel vívott harcból való megszületése, ahogyan azt a mítoszok ábrázolják, széles ívben kapcsolódik a jelen legfenyegetőbb tapasztalataihoz.
A könyv öt, első pillantásra összefüggéstelen fejezetből és számos rövidebb jegyzetből áll. A különböző elemzések olyan jelenségekre vonatkoznak, mint a tudománynak a gyakorlati élettől való elszakadása, a formalizált erkölcs, a szórakoztató kultúra manipulatív jellege és az agresszív antiszemitizmusban kifejeződő paranoid viselkedési struktúra, amely a felvilágosodás határait jelzi. A szerzők e jelenségekben közös elemet látnak, a felvilágosodás gondolatában kezdettől fogva rejlő vezérlő kritériumok önpusztítására való hajlamot. A jelen megvilágítására történelmi elemzések segítségével, a szubjektivitás őstörténetének hátterében bemutatják, hogy a nemzetiszocialista terror miért nem a modern történelem aberrációja volt, hanem mélyen a nyugati civilizáció alapvető jellemzőiben gyökerezett.
Adorno és Horkheimer a nyugati értelem önpusztítását a külső természet és a társadalom uralma közötti történelmi és végzetes dialektikában látja megalapozottnak. Az e szférákat szétválasztó felvilágosodást mitikus gyökereiig vezetik vissza. A felvilágosodás és a mítosz tehát nem kibékíthetetlen ellentétek, hanem a valós és az intellektuális élet dialektikusan közvetített tulajdonságai. "A mítosz már megvilágosodás, és a megvilágosodás visszavezet a mitológiához". Ez a paradoxon a könyv alaptézise.
Ez az új fordítás, amely Max Horkheimer műveinek teljes kiadásában szereplő szöveg alapján készült, szövegváltozatokat, azok kommentárját és a műnek a kritikai elmélet fejlődésében elfoglalt helyének szerkesztői tárgyalását tartalmazza.
