Olvasói vélemények
Összegzés:A Theodor Adorno és Max Horkheimer által írt „A felvilágosodás dialektikájáról” szóló kritikák kiemelik a mű jelentőségét mint kritikai filozófiai művet, amely megkérdőjelezi a felvilágosodás gondolkodásának és a kapitalizmusnak a feltételezéseit. Miközben számos recenzens értékeli a mű mélységét és relevanciáját, rámutatnak a fordítással és az anyag bemutatásával kapcsolatos problémákra is.
Előnyök:⬤ A felvilágosodás és a kapitalizmus mélyreható kritikáját nyújtja.
⬤ A kulturális jelenségek és ideológiák éleslátó elemzése.
⬤ Fontos a filozófia, a kultúratudomány és a kritikai elmélet művelői számára.
⬤ Magával ragadó írói stílus, különösen bizonyos szakaszokban.
⬤ Releváns és alkalmazható a kortárs társadalmi kérdésekre.
Hátrányok:⬤ Sűrű és kihívást jelentő szöveg, amely gondos olvasást igényel.
⬤ Néhány kritikus lekezelőnek vagy túlságosan bonyolultnak találta az írásmódot.
⬤ A fordítással kapcsolatos problémák (pl. nem lefordított nyelvek és gyenge lábjegyzet-hivatkozások).
⬤ A Kindle változatot kritizálták a rossz formázás és a link nélküli hivatkozások miatt.
⬤ Néhány kritikus úgy érezte, hogy az állításaihoz hiányzik a szigorú empirikus alátámasztás.
(45 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
Dialectic of Enlightenment
Könyv tartalma:
A felvilágosodás dialektikája kétségtelenül a frankfurti kritikai elméleti iskola legnagyobb hatású kiadványa. A második világháború alatt íródott és magánkiadásban terjesztették, majd 1947-ben Amszterdamban jelent meg nyomtatott kiadásban. Nem kevesebbre vállalkoztunk - írják a szerzők az Előszóban -, mint hogy megmagyarázzuk, miért süllyed az emberiség ahelyett, hogy egy valóban emberi állapotba kerülne, egy újfajta barbárságba.
A mű azonban messze túlmutat a kortárs események puszta kritikáján. Történelmileg távoli fejlemények, sőt, a nyugati történelem és magának a szubjektivitásnak a természeti erőkkel vívott harcból való megszületése, ahogyan azt a mítoszok ábrázolják, széles ívben kapcsolódik a jelen legfenyegetőbb tapasztalataihoz.
A könyv öt, első pillantásra összefüggéstelen fejezetből és számos rövidebb jegyzetből áll. A különböző elemzések olyan jelenségekre vonatkoznak, mint a tudománynak a gyakorlati élettől való elszakadása, a formalizált erkölcs, a szórakoztató kultúra manipulatív jellege, valamint a felvilágosodás határait jelző, agresszív antiszemitizmusban kifejeződő paranoid viselkedési struktúra. A szerzők e jelenségekben közös elemet látnak, a felvilágosodás gondolatában kezdettől fogva rejlő vezérlő kritériumok önpusztítására való hajlamot. A jelen megvilágítására történelmi elemzések segítségével, a szubjektivitás őstörténetének hátterében bemutatják, hogy a nemzetiszocialista terror miért nem a modern történelem aberrációja volt, hanem mélyen a nyugati civilizáció alapvető jellemzőiben gyökerezett.
Adorno és Horkheimer a nyugati értelem önpusztítását a külső természet és a társadalom uralma közötti történelmi és végzetes dialektikában látja megalapozottnak. Az e szférákat szétválasztó felvilágosodást mitikus gyökereiig vezetik vissza. A felvilágosodás és a mítosz tehát nem kibékíthetetlen ellentétek, hanem a valós és az intellektuális élet dialektikusan közvetített tulajdonságai. A mítosz már megvilágosodás, és a megvilágosodás visszavezet a mitológiához. Ez a paradoxon a könyv alaptézise.
Ez az új fordítás, amely Max Horkheimer műveinek teljes kiadásában szereplő szöveg alapján készült, szövegváltozatokat, azok kommentárját és a műnek a kritikai elmélet fejlődésében elfoglalt helyének szerkesztői tárgyalását tartalmazza.
