Olvasói vélemények
Összegzés:Margot Norris „The Decentered Universe of Finnegans Wake: a Structuralist Analysis” című könyvéről szóló kritikák vegyes képet mutatnak, kiemelve a Joyce művével kapcsolatos széleskörű ismereteit, de kritizálják is a könyvet a világosság és koherencia vélt hiánya miatt. A fő tézis szerint a Finnegans Wake egy olyan kollázs, amely ellenáll a hagyományos értelmezésnek, és olyan olvasási élményhez vezet, amelyet szükségtelenül bonyolultnak és elvontnak érezhetünk. Míg egyes szakaszok gondolkodásra serkentenek, mások hosszadalmasnak és ismétlődőnek minősülnek, anélkül, hogy érdemi következtetéseket adnának.
Előnyök:Norris számos betekintést nyújt a Finnegans Wake-be és Joyce életművébe, meggyőző analógiákat tár fel (például az Oidipus Rexszel való kapcsolatokat), és mélyen foglalkozik a nyelvvel, a pszichológiával és a strukturalizmussal. Az utolsó fejezet érdekes párhuzamokat kínál a Finnegans Wake és Joyce korábbi művei között, rávilágítva olyan összefüggésekre, amelyeket sok olvasó korábban talán nem ismert fel.
Hátrányok:A könyvről azt írják, hogy hosszú szakaszokon keresztül terméketlenül tárgyal, ami egy öncélú tézishez vezet, ami frusztrálhatja az olvasókat. Egyes kritikák hangsúlyozzák, hogy végül is a tisztánlátással küzd, és gyakran inkább bizonytalansághoz vezet, mint éleslátó következtetésekhez. Norris érvelésének összetettsége miatt egyes olvasók úgy érezhetik, hogy nem jutnak el a szöveg kezelhető megértéséhez.
(1 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
The Decentered Universe of Finnegans Wake: A Structuralist Analysis
Könyv tartalma:
Eredetileg 1977-ben jelent meg. A Finnegans Wake úttörő kritikusai a művet a nyelv és a civilizáció radikális kritikájaként üdvözölték. Margot Norris az ő álláspontjukat felelevenítve a könyv legmegoldhatatlanabb bizonytalanságait nem az okos olvasó által megoldandó rejtvényekként, hanem a "káoszmosz", a szexuális transzgresszió és a társadalmi felbomlás, a nem autentikus lét és az üres szavak freudi álomvilágának megnyilvánulásaiként magyarázza. A hagyományos erkölcsök és korlátok ostrom alatt állnak ebben a káoszmoszban, ahol éppen azok a vágyak és tiltott kívánságok igyekeznek érvényesülni, amelyek az éber gondolkodásban el vannak zárva. Norris meggyőzően bizonyítja, hogy a Finnegans Wake proteikus szereplői az álmodó elme teremtményei. Univerzumuk teleológiája a szabadság, és az egyén anarchikus pszichéje és a civilizációt lehetővé tevő törvények közötti tartós küzdelemben csak az álomban győzedelmeskedik a psziché. Norris inkább álomként, mint regényként olvassa a Finnegans Wake-et.
Norris szerint a könyv lexikai devianciája és szemantikai sűrűsége nem Joyce rosszindulatának, pajkosságának vagy megalomániájának köszönhető, hanem alapvető és lényegi eleme az ember belső állapotának bemutatására irányuló törekvésének. Mivel a jelentések kizökkentek - váratlan helyeken rejtőznek, megsokszorozódnak és széttöredeznek, átadják magukat a kétértelműségnek, a pluralitásnak és a bizonytalanságnak -, az Ébredés, állítja Norris, egy decentrikus univerzumot képvisel. A cselekmény, a karakter, a diskurzus és a nyelv formai elemei nincsenek egyetlen referenciaponthoz rögzítve; nem utalnak vissza a középpontra. Csak a hagyományos vonatkoztatási keretek elhagyásával engedheti meg az olvasó, hogy a mű feltárja saját jelentéseit, amelyek sokféle elemének különbségeiben és hasonlóságaiban rejlenek.
A szerző a Wake-kritika nagy részének szoros kifejtésétől eltérve a mű nagy struktúráinak fogalmi keretét a Freudtól, Heideggertől, Lacantól, Levi-Strausstól és Derridától kölcsönzött elméletek és módszerek segítségével adja meg. A művet a rejtélyt feloldó valamilyen "kulcs" illúziójának regényes elvárásai nélkül szemlélve Norris feltárja Joyce indoklását arra, hogy utolsó emberi panorámáját - amely az öregedés, a gyilkosság és a haldoklás témájával való foglalkozásában kicsit szomorúbb, mint az Ulysses - a huszadik század dekonstruktív erőihez tartozó formába és nyelvezetbe helyezze.
