A halál eljön az érsekért

Olvasói vélemények

Willa Cather történelmi regénye, a Death Comes for the Archbishop két francia katolikus pap életét mutatja be a 19. századi amerikai délnyugaton, elsősorban Új-Mexikóban. Bemutatja küzdelmeiket, hitük iránti odaadásukat és a különböző kultúrákkal való érintkezésüket, gazdag szöveget nyújtva a régió történelméről. Az elbeszélés epizodikus, a karakterek fejlődésére és a táj szépségére összpontosít, miközben a hit, a barátság és a kulturális konfliktusok témáit járja körül.

⬤ Kiváló próza és az új-mexikói táj élénk leírása.
⬤ Erős jellemfejlődés, amely lehetővé teszi az olvasók számára, hogy mélyen kötődjenek a főszereplőkhöz.
⬤ A misszionáriusok elkötelezettségének és küzdelmeinek megható ábrázolása.
⬤ Értékes történelmi kontextus az amerikai délnyugat kultúrájával és dinamikájával kapcsolatban.
⬤ Különböző hátterű olvasóknak szól, beleértve a történelem, a vallás és a jellemtanulmányok iránt érdeklődőket is.

⬤ A hagyományos cselekmény hiánya néhány olvasót elriaszthat.
⬤ Néhány kiadást kritizáltak a rossz nyomdai minőség és a szerkesztési hibák miatt.
⬤ A cím megtévesztheti az olvasót, hogy egy gyilkossági rejtélyre számíthat, ami nem áll az elbeszélés középpontjában.
⬤ Az epizodikus szerkezet egyesek számára szétesőnek tűnhet, mivel hiányzik az egységes cselekményszál.

(501 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Death Comes for the Archbishop

Könyv tartalma:

1851 őszének egyik délutánján egy magányos lovas, akit egy teherhordó öszvér követett, egy száraz vidéken haladt át valahol Új-Mexikó középső részén. Eltévedt, és megpróbált visszatérni az ösvényre, csupán az iránytűje és a tájékozódási érzéke volt az útmutatója.

A nehézséget az okozta, hogy a vidék, ahol találta magát, annyira jellegtelen volt - vagy inkább az, hogy tele volt jellegzetességekkel, amelyek mind pontosan egyformák voltak. Amennyire csak látta, a táj minden oldalról egyhangú, vörös homokdombokból állt, amelyek nem sokkal voltak nagyobbak, mint a szénakazalok, és nagyon is olyan alakúak voltak, mint a szénakazalok. Az ember nem hitte volna, hogy azon a négyzetmérföldnyi területen, amelyet az ember a szemével át tud pásztázni, ennyi egyforma vörös domb lehet.

Kora reggel óta lovagolt közöttük, és a vidék kinézete nem változott többet, mintha megállt volna. Már vagy harminc mérföldet utazhatott ezeken a kúp alakú vörös dombokon keresztül, a köztük lévő keskeny hasadékokban kanyarogva, és már kezdte azt hinni, hogy soha többé nem lát mást.

Olyan pontosan hasonlítottak egymásra, hogy úgy tűnt, mintha valami mértani rémálomban bolyongana. Lapos kúpok voltak, inkább mexikói kemencék, mint szénakazlak - igen, pontosan mexikói kemencék, vörösek, mint a téglapor, és a kis borókafákat leszámítva növényzet nélküliek. És a borókák is mexikói kemencék alakját öltötték.

Minden kúp alakú dombon kisebb borókatobozok voltak, egyforma sárgászöld színben, ahogy a dombok is egyforma vörösek voltak. A dombok olyan sűrűn nyúltak ki a földből, hogy úgy tűnt, mintha egymást lökdösnék, könyökölnék, felborítanák.