A játék öröme, a gondolkodás öröme: Beszélgetések a művészetről és a teljesítményről

Olvasói vélemények

A könyvben egy tehetséges zenésszel készült interjúk olvashatók, amelyek mély betekintést nyújtanak a zenébe és az előadásmódba. Ugyanakkor kritika érte a formátumát és a beszélgetések mélységét.

Figyelemre méltó meglátásokat nyújt, amelyek fokozzák a zene megértését és megbecsülését; személyes gondolatokat kínál a zongorázás fizikai élvezetéről.

⬤ Beszélgetésként van bemutatva, de főként kérdések és válaszok gyűjteménye
⬤ kritikai megjegyzések a szerző véleményeinek mélységének és árnyaltságának hiányával kapcsolatban
⬤ néhány meglátás nem követhető nyomon vagy nem vizsgálható tovább.

(3 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Joy of Playing, the Joy of Thinking: Conversations about Art and Performance

Könyv tartalma:

Briliáns, gyakorlatias és humoros beszélgetések a huszadik század egyik legnagyobb zenetudósával a művészetről, a kultúráról és arról a fizikai fájdalomról, amit egy nehéz szakasz eljátszása okoz, amíg el nem éri a jutalmát.

Charles Rosen egész életében félelmetes intelligenciát és hatalmas zongorista-képességet ötvözött. Hétéves korában kezdett el tanulni a Juilliardon, és a későbbiekben tudósok egy egész generációját inspirálta arra, hogy a történelmet, az esztétikát és a partitúraelemzést ötvözze az „új zenetudomány” néven ismertté vált területen.

A Játék öröme, a gondolkodás öröme mesterkurzus a zene szerelmeseinek. Az eredetileg franciául készült és megjelent interjúkban Rosen barátja, Catherine Temerson gondosan kidolgozott kérdésekkel igyekszik kihúzni belőle a zene fejlődésével kapcsolatos meglátásait - a festészetről, a színházról, a tudományról és a modernizmusról nem is beszélve. Rosen kitér az esztétikai reflexió hasznosságára, a lámpaláz leküzdésének örömére és egy technikailag nehéz szakasz meghódításának drámájára. Élénken mesél a zeneszerzőkről Chopintől és Wagnertől Stravinskyn át Elliott Carterig. Temerson kérdéseiben és Rosen válaszaiban gyakorlati és metafizikai talányok egyaránt felmerülnek. Meg lehet-e érteni egy művet anélkül, hogy elemeznénk? Létezik-e zene, ha nem játsszák?

Rosen mindvégig visszatér az érzékiség témájához, azzal érvelve, hogy ha valakinek nincs fizikai vágya egy hangszeren játszani, akkor más elfoglaltságot kell választania. Rosen elvezeti az olvasót a zenei ügy lényegéhez. „A zene a lélek tanítása, érzékenyebbé tétele” - mondja - ”de csak annyiban hasznos, amennyiben élvezetes. Ez az élvezet mindenki számára nyilvánvaló, aki a zenét a test és a lélek kérlelhetetlen szükségleteként éli meg.”.