Értékelés:
A kritikák elismerés és kritika keveredését tükrözik McWhorter „The Language Hoax” című könyvével kapcsolatban, amely a Sapir-Whorf hipotézis ellen érvel, miszerint a nyelv formálja a gondolkodást. Az olvasók szerint érvei lebilincselőek és hozzáférhetőek, bár néhányan kritizálják, hogy a könyv érdektelen vagy kevéssé mélyreható.
Előnyök:⬤ Magával ragadó és szellemes írói stílus, amely az összetett témákat közérthetővé teszi.
⬤ A Sapir-Whorf-hipotézis jól megalapozott kritikája.
⬤ Hasznos meglátásokat nyújt a nyelvészet, valamint a nyelv és a gondolkodás közötti kapcsolat iránt érdeklődők számára.
⬤ Sok olvasó szórakoztatónak és elgondolkodtatónak találta, és hatékonyan korrigálja a nyelvvel kapcsolatos népszerű tévhiteket.
⬤ Néhányan úgy érezték, hogy a könyv nem elég mély, és nem nyújt elegendő bizonyítékot állításai alátámasztására.
⬤ Néhány kritika megemlítette, hogy a könyv egyes részei unalmasak vagy nehezen követhetők.
⬤ Kritika a szerkezettel kapcsolatban, néhány olvasó úgy érezte, hogy inkább személyes véleményt közöl, mint kiegyensúlyozott vitát.
⬤ Néhány olvasó úgy vélte, hogy a könyv olyan nyilvánvaló pontokat tárgyal, amelyeket tömörebben is össze lehetett volna foglalni.
(52 olvasói vélemény alapján)
The Language Hoax
A japán nyelvben van egy kifejezés, amely a zöldet és a kéket is magában foglalja. Az oroszban a sötét- és világoskékre külön kifejezések vannak. Ez azt jelenti, hogy az oroszok másképp érzékelik ezeket a színeket, mint a japánok? A nyelv irányítja és korlátozza a gondolkodásunkat?
Ez a rövid, véleményes könyv a Sapir-Whorf-hipotézissel foglalkozik, amely szerint a nyelv, amelyet beszélünk, alakítja azt, ahogyan a világot érzékeljük. John McWhorter nyelvész amellett érvel, hogy bár ez az elképzelés elbűvölő, mégis nyilvánvalóan téves. A nyelv az, ami a kultúrát és a világnézetet tükrözi, nem pedig a másik.
Kerülőút. Az a tény, hogy egy nyelvnek csak egy szava van az evésre, az italra és a dohányzásra, nem jelenti azt, hogy beszélői nem dolgozzák fel az étel és az ital közötti különbséget, és azok, akik ugyanazt a szót használják a kékre és a zöldre, ugyanolyan élénken érzékelik ezt a két színt, mint mások.
McWhorter nemcsak azt mutatja be, hogy a nyelv mint lencse elképzelése hogyan vall kudarcot, hanem azt is, hogy miért akarjuk annyira elhinni: szívesen ünnepeljük a sokszínűséget azáltal, hogy elismerjük azoknak a népeknek az intelligenciáját, akik esetleg nem úgy gondolkodnak, mint mi. Bár jó szándékkal, de az ebbe az elképzelésbe vetett hitünk akadályozza a jobb.
Az emberi természet megértésének, sőt elbagatellizálja azokat az embereket, akiket ünnepelni szeretnénk. A valóság - hogy minden ember hasonlóan gondolkodik - egy másik, jobb módot kínál arra, hogy elismerjük minden nép intelligenciáját.
