A sárga tapéta

Olvasói vélemények

A Charlotte Perkins Gilman által írt Sárga tapéta rövid, de erőteljes történet, amely a mentális egészség, különösen a szülés utáni depresszió témáját járja körül, és kritikával illeti a nőkkel való bánásmódot a 19. században. Az elbeszélés egy nő őrületbe süllyedését követi nyomon, akit orvos férje egy szobába zár egy nyugtalanító sárga tapétával, amely egyszerre tükrözi a nő lelki zavarát és a kor elnyomó társadalmi normáit.

A történetet elgondolkodtató témái, gyönyörű, mégis kísérteties prózája és az elmebetegség hatásos ábrázolása miatt dicsérik a nők szemszögéből. Az olvasók szerint lebilincselő, borzongató, és jelentős kommentár a nők jogairól és a mentális egészséggel kapcsolatos kérdésekről. A főhősnő belső életére és a társadalmi és házastársi elnyomás elleni küzdelmére helyezett hangsúly sokaknál talált visszhangra, ami figyelemre méltó feminista irodalmi alkotássá teszi.

Néhány olvasó úgy érezte, hogy az érzelmi hatás túlzó volt, és a történet nem váltotta be a hírnevét, mivel jelentősen felkavaró. Mások megjegyezték, hogy az általuk olvasott kiadásból hiányoztak a kiegészítő anyagok, ami kevésbé vonzóvá tette a gyűjtők számára. Kritika érte a tempót és a szerkezetet is, valamint csalódást okoztak a szereplők cselekedetei, különösen a férj lekezelő viselkedése.

(824 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Yellow Wallpaper

Könyv tartalma:

A sárga tapéta Charlotte Gilman tollából. Vannak olyan dolgok abban a tapétában, amikről rajtam kívül senki sem tud, és nem is fog tudni.

A Sárga tapéta a 19. században a nők testi és lelki egészségéhez való hozzáállást mutatja be. A történet naplóbejegyzések gyűjteménye, amelyeket egy nő ír, akit férje bezár egy nyárra bérelt ház emeleti hálószobájába.

Ez egy nagy, tágas szoba, majdnem az egész emelet, minden irányba néző ablakokkal, levegővel és napsütéssel bőven.

Először gyerekszoba volt, aztán játszószoba és tornaterem, ha jól sejtem; mert az ablakok rácsosak a kisgyerekek számára, és a falakon gyűrűk és egyéb dolgok vannak. A festék és a papír úgy néz ki, mintha egy fiúiskola használta volna.

Le van csíkozva - a papír - nagy foltokban az ágyam feje körül, körülbelül ameddig csak elérem, és egy nagy helyen a szoba másik oldalán, mélyen lent. Soha életemben nem láttam ennél rosszabb papírt. Egyike azoknak a burjánzó, hivalkodó mintáknak, amelyek minden művészi bűnt elkövetnek.

Elég tompa ahhoz, hogy a szemet összezavarja a követésben, elég hangsúlyos ahhoz, hogy állandóan irritáljon és tanulmányozásra ingereljen, és ha egy kis távolságban követed a béna, bizonytalan görbéket, hirtelen öngyilkosságot követnek el - felháborító szögekben lezuhannak, hallatlan ellentmondásokban pusztítják el magukat. A szín visszataszító, szinte undorító; parázsló, tisztátalan sárga, amelyet furcsán fakít a lassan forduló napfény. Egyes helyeken tompa, mégis rikító narancssárga, máshol beteges kénes árnyalatú.

Nem csoda, hogy a gyerekek utálták! Én magam is utálnám, ha sokáig kellene ebben a szobában élnem.