A tanítás művészete

Olvasói vélemények

Jay Parini „A tanítás művészete” című könyvéről szóló kritikák összességében a tanítással kapcsolatos éleslátó perspektívák elismerését és a gyakorlati tanácsok hiánya miatti kritikát vegyesen tartalmazzák. Sok olvasó szépnek, magával ragadónak és bölcsességgel teli írást talált, míg néhányan úgy érezték, hogy túlságosan költői és nem nyújt elég konkrét útmutatást. Bár a könyv elsősorban a főiskolai szintű tanárokat szólítja meg, a tanítás filozófiájáról és gyakorlatáról szóló elmélkedései minden szinten értékes meglátásokat nyújtanak a pedagógusok számára.

A könyv szépen megírt, magával ragadó, és mély meglátásokat nyújt a tanítással kapcsolatban. Az olvasók nagyra értékelték a filozófiai és gyakorlati irányultságot, valamint Parini képességét a tanári tapasztalat és identitás közvetítésére. Sokan inspirálónak találták, és hasznosnak ítélték a gyakorlatukon elgondolkodni kívánó tanárok számára.

Néhány olvasó kritizálta a könyvet, hogy túlságosan költői és gyakorlati tanácsok híján van. Néhányan unalmasnak vagy kiszámíthatónak találták, és úgy érezték, hogy nem foglalkozik kellőképpen a kortárs oktatási eszközökkel és módszerekkel, különösen az elektronikus médiával. Az is felmerült, hogy a könyv inkább az angol és bölcsészettudományokat tanító tanároknak tetszik, mint a más tantárgyakat tanítóknak.

(8 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

The Art of Teaching

Könyv tartalma:

A hatékony tanárrá válás igen fájdalmas és kimerítő lehet, évekig tartó próbálkozások és hibák árán. A The Art of Teaching című könyvben Jay Parini író és kritikus visszatekint saját évtizedes próbálkozásaira, hibáira és diadalaira, egy bensőséges memoárban, amely tele van humorral, bátorítással és a tanári mesterséggel kapcsolatos, nehezen megszerzett bölcsességgel.

Ez a könyv minden szintű oktató számára isteni ajándék, amely értékes betekintést nyújt a pedagógusok előtt álló számos kihívásba, a személyiség kialakításától az osztályteremben a diákokkal való kapcsolatok ápolásán át a tanítási terhelés, a tudományos írás és a kutatás egyensúlyozásáig. Bőséges az éleslátás. Parini például megmutatja, hogy a tanításban nincs semmi természetes. Az osztályterem egyfajta színház, és a tanárnak különböző szerepeket kell játszania. A jó tanár természetesnek tűnhet, de ez végtelen gyakorlás eredménye. A könyvben olyan témákról is szó esik, mint a tanárok által felvett öltözködési mód (és hogy ez mit árul el róluk mint tanárokról), a politika kényes kérdése az osztályteremben, az emeritus professzorok kiaknázatlan értéke, valamint a rendezett, fegyelmezett élet létfontosságú jelentősége egy tanár és egy író számára. Parini mindezt saját akadémiai pályafutásának személyes történeteivel alapozza meg, nyomon követve útját a céltalan diákból - aki saját bevallása szerint "kemény dió volt" - a szenvedélyes tanárrá válásig.

Író, tudós és tanár, aki őszintén bevallja, hogy az évek során sok hibát követett el.

Évente több ezer újonnan kinevezett főiskolai tanár kezdi meg pályafutását, legtöbbjüknek alig van képzettsége a választott szakmában. A tanítás művészete tökéletes könyv ezeknek a fiatal pedagógusoknak, valamint mindazoknak, akik többet szeretnének megtudni erről a nehéz, de hálás szakmáról.