Olvasói vélemények
Összegzés:Leigh Gilmore „Az önéletrajz határai” című könyvét eredetiségéért és mélységéért dicsérik, amely hat fiktív önéletrajz innovatív értelmezését kínálja. Különböző elméleti kereteket ötvöz anélkül, hogy túlságosan bonyolult lenne, így egyaránt alkalmas a tudósok és az alkalmi olvasók számára. Különösen figyelemre méltóak a szerző traumával és kreativitással kapcsolatos meglátásai, mivel ezek befolyásolhatják a jogi és az egészségügyi szakterületek megközelítéseit.
Előnyök:Úttörő eredetiség, változatos elméleti megközelítések, széles közönség számára hozzáférhető, éleslátó a traumáról és a kreativitásról, potenciálisan átalakító a trauma áldozatainak megértése szempontjából, alkalmas egyetemi kurzusok számára.
Hátrányok:A recenziókban nem azonosítottak jelentős ellenérveket.
(2 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
The Limits of Autobiography: Community Organization and Social Change in Rural Haiti
Könyv tartalma:
Azok az emlékiratok, amelyekben a trauma főszerepet - vagy főszerepet - játszik, megkérdőjelezik az önéletrajz határait. Leigh Gilmore egy sor határesetet mutat be - olyan szövegeket, amelyek az önéletrajz, a fikció, az életrajz, a történelem és az elmélet elemeit ötvözik a trauma és az én ábrázolása során -, és bemutatja, hogy szerzőik hogyan és miért térnek ki az önéletrajz formai korlátai alól, amikor a trauma ábrázolása egybeesik az önreprezentációval.
Gilmore azt állítja, hogy az énnel és az elbeszéléssel szemben támasztott ellentmondásos követelmények formai kísérletezésre késztethetik az ilyen írókat, és olyan szövegekhez vezethetnek, amelyek szigorúan véve nem önéletrajzok, de mégis mélyen foglalkoznak annak központi kérdéseivel. Michel Foucault, Louis Althusser, Dorothy Allison, Mikal Gilmore, Jamaica Kincaid és Jeanette Winterson szövegeinek éleslátó és meggyőző olvasatában Gilmore azt vizsgálja, hogy mindegyikük hogyan teszi fel a kérdést: Hogyan éltem? Hogyan fogok élni? azokkal a társadalmi és pszichés formákkal kapcsolatban, amelyekben a trauma megjelenik.
Az önéletrajz és a trauma határait egyaránt megkérdőjelezve ezek a történetek nem a hagyományos módon mesélnek: az írók arról tanúskodnak, hogy az önreprezentáció és a trauma ábrázolása hogyan nő túl az egyszerű okokon és hatásokon, hogyan haladja meg az időbeni időtartamot, és hogyan kapcsolódik a történelmi, családi és személyes fájdalom más formáihoz. A nyíltan tanúvallomásos formától a jogi és irodalmi ismeretekre egyaránt támaszkodó forma felé való elmozdulásukkal az ilyen szövegek a rokonsággal, az erőszakkal és az önreprezentációval való szembenézés alternatív módját teremtik meg.
