Brit csatacirkáló kontra német csatacirkáló, 1914-16

Olvasói vélemények

A „Brit csatahajó kontra német csatahajó: 1914-16” című könyvében Mark Stille részletes áttekintést nyújt az első világháború alatti tengeri hadviselésről, a brit és a német csatahajók összecsapására összpontosítva. Bár tömör, mégis informatív és kiváló illusztrációkkal ellátott, így a hadtörténelem kedvelőinek érdemes kiegészítője. Néhány olvasó azonban túlságosan leegyszerűsítőnek találta az alapos technikai részleteket kereső komoly tudósok számára.

⬤ Informatív és jól megírt
⬤ jó összehasonlítás a brit és a német csatahajók tervezéséről
⬤ kiváló képek és illusztrációk
⬤ az I. világháború haditengerészeti történelmének rajongói számára nélkülözhetetlen kiegészítő
⬤ tömör áttekintés
⬤ megfizethető ár.

⬤ A korlátozott terjedelem talán nem elégíti ki a haditengerészet történetének komolyabb tanulmányozóit
⬤ egyesek szerint kissé leegyszerűsítő
⬤ a mélyebb szövegekhez képest hiányoznak a technikai részletek.

(36 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

British Battlecruiser Vs German Battlecruiser, 1914-16

Könyv tartalma:

A Dogger Banknál és Jütlandnál lezajlott csaták megmutatták a Royal Navy és a Kaiserliche Marine (Császári Német Haditengerészet) csatahajóinak tűzereje, páncélzata és sebessége közötti kritikus különbségeket.

A brit és a német haditengerészet gyorsan mozgó és félelmetes fegyverzetű csatacirkálói először 1915-ben találkoztak egymással Dogger Banknál, majd a következő évben Jütlandnál csaptak össze minden idők legnagyobb csatahajós összecsapásában. Az első világháborút megelőző évtizedben Nagy-Britannia és Németország haditengerészeti fegyverkezési versenyben állt egymással, amelynek során előbb a forradalmi dreadnought, a korábbi terveket elavulttá tevő, nagy teljesítményű, gyors mozgású csatahajó, majd egy teljesen új hajótípus - a csatahajó - jelent meg. A John "Jacky" Fisher brit admirális, a látnok John "Jacky" Fisher agyszüleménye, a csatacirkálót úgy tervezték, hogy nagy távolságból, "repülő századokban" tevékenykedjen, és kiváló sebességét és erős fegyverzetét felhasználva levadásszon, kijátsszon és megsemmisítsen minden ellenfelet. A nagyobb sebesség eléréséért fizetett büntetés a páncélzat viszonylagos hiánya volt, de Fisher úgy vélte, hogy "a sebesség egyenlő a védelemmel". 1914-re a britek tíz csatahajót állítottak szolgálatba, és bizonyították értéküket, amikor 1914 decemberében két csatahajó, az Invincible és az Inflexible elsüllyesztette a német Scharnhorst és Gneisenau páncélos cirkálókat a Falkland-szigeteknél.

Az eltérő tervezési filozófián alapuló, a védelmet a tűzerővel szemben előtérbe helyező német csatahajók száma 1915 januárjára hatra emelkedett, amikor a rivális csatahajók először ütköztek össze az északi-tengeri Dogger Banknál. Ekkorra a brit csatacirkálók új szerepet kaptak - az ellenséges flotta felderítését. Öt brit csatacirkáló más hajók kíséretében elfogott és üldözőbe vett egy három csatahajót is magában foglaló német erőt; bár a csata brit taktikai győzelemmel zárult, mivel egyik fél sem vesztette el egyetlen csatahajóját sem, a brit és a német hajók tervezése közötti különbségek már nyilvánvalóvá váltak. A két fél nagyon eltérően reagált erre az első összecsapásra; míg a németek javítottak lőszerkezelési eljárásaikon, hogy csökkentsék a harcképtelenné tevő robbanások kockázatát, a britek az ellenkező tanulságot vonták le, és lőszert halmoztak fel, hogy javítsák tűzgyorsaságukat, így csatahajóik sebezhetőbbé váltak. A britek a lőszereik minőségén sem javítottak, amelyek gyakran nem tudtak áthatolni a német hajók páncélzatán.

Ezek a különbségek az 1916. májusi jütlandi csata során még élesebben megmutatkoztak. A kilenc brit csatahajó közül három megsemmisült, mindegyiket német társaik pusztították el. Öt német csatahajó volt jelen, és ezek közül csak egyet süllyesztettek el, a többi megrongálódott. A brit csatacirkálók némelyikének tűzvezető rendszerének, távolságmérőjének és lőszerminőségének korlátai világossá váltak; a németek nemcsak gyorsabban találták meg a távolságot, de a tüzet is hatékonyabban szórták szét, és a német csatacirkálók jobb védelme miatt a súlyos sérülések ellenére egy kivételével mindegyikük képes volt kikerülni a brit flottát a csata végén. A brit kommunikáció gyenge volt, a brit legénység a hajók közötti zászló- és lámpajelekre hagyatkozott, annak ellenére, hogy rendelkezésre állt a vezeték nélküli kommunikáció. Ennek ellenére mindkét fél győzelmet követelt, és a vita a mai napig tart.