USN romboló kontra IJN romboló: Csendes-óceán 1943

Olvasói vélemények

Mark Stille „US Destroyers Vs. Japanese Destroyers” című könyve tömör történelmi elemzést nyújt az amerikai és a japán haditengerészet által a második világháborúban használt rombolóosztályokról. Bár hatékonyan tárgyalja e hajók fejlesztését, taktikáját és hatékonyságát, hiányoznak belőle a mélyreható csatajelenetek, ehelyett inkább a technikai összehasonlításokra és a történelmi összefüggésekre összpontosít.

⬤ Jól kutatott és informatív
⬤ áttekinthető fotókat és színes táblákat tartalmaz
⬤ betekintést nyújt a rombolók hatékonyságába és taktikájába
⬤ jó bevezető áttekintés a témában járatlanok számára
⬤ jól megírt és lebilincselő stílus
⬤ értékes a csendes-óceáni háború rajongói számára
⬤ a kompakt formátum megkönnyíti az olvasást.

⬤ Túl rövid, kevesebb mint 77 oldalnyi szöveggel
⬤ hiányoznak a részletes csatajelentések
⬤ nem biztos, hogy kielégíti az alapos elbeszéléseket kereső olvasókat
⬤ néhány kritikus sekélyesnek és új információk nélkülinek találta
⬤ inkább referenciának, mint történetmesélő könyvnek írta le.

(41 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

USN Destroyer Vs IJN Destroyer: The Pacific 1943

Könyv tartalma:

Ez a könyv a Guadalcanal után az amerikai haditengerészet és a Japán Császári Haditengerészet között 1943 végén vívott ádáz éjszakai tengeri csatákról szól, amikor a szövetségesek lassan előrenyomultak a Salamon-szigeteken a Rabaulban lévő fő japán haditengerészeti támaszpont felé. Ebben az időszakban számos elkeseredett ütközetet vívtak az amerikai partraszállások körül a középső Szolomon-szigeteken lévő New Georgia, Kolombangara és Vella Lavella szigeteken.

Ezekben a csatákban mindkét haditengerészet legmodernebb rombolói szerepeltek. A Guadalcanalért folytatott hat hónapos küzdelem során 1942 nagy részében a Birodalmi Haditengerészet jelentős előnyre tett szert az éjszakai harcokban. A japán sikerek egyik kulcseleme a rombolók hadereje volt, amely a kiváló kiképzést és taktikát a világ leghatékonyabb torpedójával kombinálta, amelyet a szövetségesek "Long Lance" néven ismertek.

Még 1943-ban is, a Kula-öbölnél és a Kolombangaránál vívott csatákban a szövetségesek könnyűcirkáló/romboló vegyes erőit a japán rombolók durván elintézték. Ezek után a csaták után az amerikaiak úgy döntöttek, hogy nem üldözik tovább a japán rombolókat cirkálókkal, így az 1943-as csaták hátralévő része (egy kivétellel) klasszikus rombolópárbajok voltak.

Az amerikaiak továbbra is élvezték a radar által biztosított technikai előnyt, és most új, agresszívabb taktikát adtak hozzá. 1943 második felében további négy romboló párbaj után a végeredmény a császári haditengerészet kiválóan kiképzett romboló haderejének veresége volt, és annak demonstrálása, hogy a japánok képtelenek megállítani a szövetségesek előrenyomulását.