A szavak ebben a füzetben egyenletes ütemben követik egymást, mintha minden egyes versszakba helyezett szó egy teljességhez (a vershez) vezető úton egy szakrális aktus, szinte teljes aktus lenne, ahol mondani annyi, mint tenni, tenni annyi, mint a legnagyobb tudatlanságot súrolni, tudom, hogy felborít minket, felborít mindent a remény és a kétségbeesés közötti folyamatos vándorlásban: örökös megszakítás. Itt vagyunk „az utolsó fény előtt, amely ezt munkálja, nem a sötétség”; itt és sehol máshol, itt az egyetlen jelző, ami Pollardot érdekli, egy kapaszkodó, egy menedék.
„Pontosan itt... az imm aljas elme... világvége (Finis-terre) mindannyiunk számára”.
Mindannyiunk számára. Nekünk.
És így az a tétel, amely rögzíti, alátámasztja, megkockáztatja a tudás valamilyen formáját, legyen az bármilyen minimális is, egy igazinak alig észrevehető sotto voce-ban ér véget, ahol Pollard utolsó instanciaként egy itt, mindig ittre hív minket, ahol „Csak a múzsa léphet a sziklákra”, ahogy Atalanta vagy Minerva istennő lépne rájuk. --JOS KOZER, Pablo Neruda Ibero-Amerikai Költészeti Díj 2013.
© Book1 Group - minden jog fenntartva.
Az oldal tartalma sem részben, sem egészben nem másolható és nem használható fel a tulajdonos írásos engedélye nélkül.
Utolsó módosítás időpontja: 2024.11.13 21:05 (GMT)
