Értékelés:
Jelenleg nincsenek olvasói vélemények. Az értékelés 2 olvasói szavazat alapján történt.
A személyes és kollektív történetek gondos vizsgálatában David Keplinger Jég című műve az emlékezet lassú olvadásának eredményeit indexeli - elfelejtett történeteket és arcokat, fagyba rejtett csontokat.
„Azt kérdezem, hogy mennyit kell még / tanulnom ebből” - írja Keplinger. „Te is ugyanezt a kérdést teszed fel.” Ezekben a versekben elődeinkhez fordul útmutatásért, hogy szétszedje a modernitást irányító erőket -- a férfiasságot, a hatalmat, a tudást, a hódítást. Rejtélyes látogatók érkeznek Gilgames formájában, aki „azt keresi, hogyan maradhatna örökké a fájdalomban”; egy nagymama, aki zoknikat foltoz, „arca a sötétben változatlan”; Emily Dickinson, aki az ablakánál időzik; egy oroszlánkölyök, aki évezredek óta alszik a jégben.
Mindegyikük az antropocén kritikája, a birtoklásra való törekvésünké, a birtokolhatatlanságé. Mindegyikükkel együtt jár annak felfedezése is, hogy mit - és kit - ártottunk meg a felfedezés során. A jégtáblák összeomlanak. A klímaváltozás megolvasztja a permafroszt rétegeit, hogy egy levágott farkasfejre derüljön fény. Egy zsíros, maszatos olvasószemüveg előhívja egy anya fantomját. „Sajnálom / a részeket, amiket adtál nekem, / amiket elrontottam” - írja Keplinger.
Szóval van „értelme ennek az egész éneklésnek”? Őseink nem tudnak válaszolni. A farkasfejű sem tud. De néha, „a zűrzavar hójából” valami válaszol, „olyan gyönyörű dolgokat mond, mint az igen”. És a virágok „úgyis kinyitják / kis zöld trombitáikat.”.
© Book1 Group - minden jog fenntartva.
Az oldal tartalma sem részben, sem egészben nem másolható és nem használható fel a tulajdonos írásos engedélye nélkül.
Utolsó módosítás időpontja: 2024.11.13 21:05 (GMT)