Impeachment: An American History

Olvasói vélemények

A könyv átfogó áttekintést nyújt az elnöki felelősségre vonási eljárásról, kiemelve a legfontosabb történelmi eseteket és az ezzel kapcsolatos politikai összetettséget. A könyvet dicsérik azért, mert informatív és időszerű, különösen a vádemelést övező jelenlegi politikai események összefüggésében. Egyes kritikák azonban azt kifogásolják, hogy időnként túlságosan leegyszerűsítő vagy ismétlődő.

A könyv jól megalapozott, és értékes történelmi kontextust kínál az elnöki felelősségre vonásokról, így tanulságos olvasmány. Dicsérik, hogy érthető és képes az olvasók bevonására, és új nézőpontokat nyújt olyan jelentős esetekről, mint Nixon és Clinton. Sok kritikus úgy vélte, hogy a jelenlegi politikai légkör és a vádemelési eljárás megértéséhez szükséges olvasmány.

Néhány olvasó kissé felszínesnek találta a könyvet, megjegyezve, hogy nincsenek mélyebb meglátásai, és néha bőbeszédű vagy ismétlődő. Egyesek kritikák szerint a könyv leegyszerűsítő jellegű, és úgy vélték, hogy nem tartalmaz új felfedezéseket, egyesek pedig úgy jellemezték, hogy a könyv a szokásos retorika.

(48 olvasói vélemény alapján)

Könyv tartalma:

Az amerikai elnökség négy szakértője megvizsgálja, hogy háromszor került sor vádemelésre - Andrew Johnson, Richard Nixon és Bill Clinton ellen -, és elmagyarázza, hogy mit jelent ez ma.

A vádemelés kétélű kard. Bár a zsarnokok megfékezésére tervezték, Thomas Jefferson az impeachmentet "a valaha kitalált legfélelmetesebb fegyvernek nevezte az uralkodó frakció céljaira". Egyrészt semmissé teszi a választók akaratát, ami minden képviseleti demokrácia alapvető alapja. Másrészt az alkotmányból való hiánya kiszolgáltatottá tenné az országot az önkényuralmi vezetésnek. Ritkán használják, és jó okkal.

Mindössze három alkalommal fordult elő, hogy egy elnök magatartása olyan politikai zűrzavarhoz vezetett, amely indokolta a hivatalából való esetleges eltávolítását, és a politikai válságot alkotmányos válsággá változtatta. Eddig még egyik sem járt sikerrel. Andrew Johnsont 1868-ban vád alá helyezték, mert nem hajolt meg a kongresszusi vezetők előtt - és nagyjából azért, mert nem volt Abraham Lincoln -, mégis túlélte a szenátusi tárgyalást. Richard Nixon 1974 augusztusában lemondott, miután a képviselőház igazságügyi bizottsága három vádiratot fogadott el ellene hazugság, az igazságszolgáltatás akadályozása és a végrehajtó hatalom személyes és politikai haszonszerzésre való felhasználása miatt. Bill Clintonnak viszonya volt a Fehér Ház egyik gyakornokával, de 1999-ben a szenátus előtt nem is annyira e bujasága, mint inkább az eskü alatt elkövetett hazugság miatt kellett bíróság elé állnia.

Az első olyan könyvben, amely csak ezt a három elnököt vizsgálja - és azt az egyet, ami közös bennük - Jeffrey A. Engel, Jon Meacham, Timothy Naftali és Peter Baker elmagyarázza, hogy a vád alá helyezés alapja és folyamata inkább politikai, mint jogi. Az Alkotmány kimondja, hogy az elnököt "fel kell menteni hivatalából, ha vád alá helyezik árulás, megvesztegetés vagy más súlyos bűncselekmény és vétség miatt, és elítélik", teret engedve a történelmi precedenseknek és a kor vérmérsékletének, hogy minden egyes esetet súlyosan befolyásoljanak. Ez a könyv feltárja az egyes vádemelések mögött meghúzódó bonyolult indítékokat - amelyek soha nem korlátozódtak teljesen az elnök bűnösségének kérdésére -, valamint a minden oldalra kiterjedő kockázatokat. Minden egyes ügy az elnök viselkedésén túlmutató tényezőktől függött: a kongresszussal való kapcsolatától, a pillanat polarizációjától, valamint magának a hivatalnak a hatalmától és rugalmasságától. Ez az impeachment realista szemlélete, amely a történelemben keres támpontokat a jövőbeni lehetséges alkalmazásával kapcsolatban.