Isten csendje

Olvasói vélemények

Franz Wright versgyűjteménye, különösen az „Isten csendje” többféle reakciót vált ki az olvasókból. Sokan mélyen megindítónak és gazdagítónak találják a verseket, amelyek Wright egyedi meglátásait ünneplik az életről, a szerelemről, a szenvedésről és a spiritualitásról. Mások a mű vallomásos hangvételét és introspektív jellegét emelik ki, a ragyogó és kínos pillanatok mellett. Egyes kritikák azonban csalódottságot fejeznek ki, a gyűjtemény egyes részeit túlságosan bonyolultnak vagy ötlettelennek minősítve.

Sok olvasó értékeli Wright költészetének mélységét, érzelmi rezonanciáját és eredetiségét. Széles körben dicsérik, hogy képes mély érzéseket közvetíteni és olyan nehéz témákkal foglalkozni, mint a függőség, a depresszió és a spiritualitás. Nyelvének szépsége és őszintesége, valamint erős elmélkedő jellege is kiemelkedik. Számos kritika kiemeli az olvasás élményének élvezetes és magával ragadó jellegét, ami újraolvasásra ösztönöz.

Néhány recenzens a gyűjtemény egyes részeit szószátyárnak, banálisnak vagy kevésbé lenyűgözőnek találja, ami kevésbé magával ragadó élményhez vezet ezen olvasók számára. Vannak olyan megemlítések, amelyek szerint néhány elvontabb gondolat nehezen hozzáférhető, és néhány olvasó úgy érezte, hogy a mű nem felel meg az elvárásainak, vagy csalódást okozott, ami kritikát váltott ki Wright stílusával kapcsolatban más költőkhöz képest.

(14 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

God's Silence

Könyv tartalma:

Ebben a fényes új versgyűjteményben Franz Wright kibővíti azt a lelki örömöt, amelyet a Pulitzer-díjas Séta Martha's Vineyardra című művében talált. Wright, akit a kitűnő miniatűrök költőjeként ismerünk, az Isten csendjét az „East Boston, 1996” című, erőteljes hosszú verssel nyitja, amely visszatekint érzékenységének kialakulásának sötétebb pillanataira. Megosztja a buszozásra vonatkozó privát szabályait („Nincs szemkontaktus: a rémült szemek / megrémítenek”), és felidézi többek között első találkozását a puskával, nyolcéves kisfiúként („Egy tisztáson a kukoricaszárban... azt javasolták, / hogy lőjek / arra a mormogó varjúcsaládra”). A kötetben Wright folytatja saját és kollektív lelkünk beható tanulmányozását. Az elfogadás új szintjére jut, amikor a paradoxont intonálja: „Hallottam Isten csendjét, mint a napot”, és rácsodálkozik előfeltevéseinkre:

Mennyországról beszélünk, aki még nem teljesedett ki.

Még ezt is, a dolgok szentségét.

Pontosan úgy, ahogy vannak, és soha nem is lesznek.

Bár Wright ezekben a versekben gyakran keresi a megbocsátást, fekete szellemessége és öniróniája megbízhatóan jelen van, és örömmel emlékeztet bennünket arra, hogy „az irodalom veszíteni fog, a napfény győzni fog, ne aggódj”.

De ebben a könyvben az irodalom is győz. Az Isten csendje mélyen átérzett ünneplése annak, hogy mit tehet értünk a költészet (és annak csendjei).

A keményfedeles kiadásból.