Olvasói vélemények
Összegzés:A könyv részletesen összehasonlítja a második világháborús Jagdpanther és SU-100 harckocsirombolót. A könyvet dicsérik a világos írásmód, a jó grafika és az átfogó technikai információk miatt, így a hadtörténelem szerelmesei számára informatív olvasmány. Néhány olvasó azonban megjegyezte a két jármű közötti dokumentált harci forgatókönyvek hiányát, és több részletet kívántak a tényleges csatákról.
Előnyök:Világos írás, jó grafika, alapos technikai összehasonlítás, tényekkel teli, élvezetes látványvilág, érdekes történelmi kontextus, hasznos kutatási kiindulópontként.
Hátrányok:A tényleges harci forgatókönyvek korlátozott dokumentációja, a hadműveleti történetet inkább kampányáttekintésnek éreztem, több konkrét kisegységes akció részleteire lenne szükség.
(38 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
Jagdpanther Vs Su-100: Eastern Front 1945
Könyv tartalma:
A nagyágyús német és szovjet harckocsiromboló tervezésének csúcspontját az 1945 tavaszán Magyarországon lezajlott összecsapásaikban találjuk.
Ahogy a II. világháború Európában a végéhez közeledett, a páncélosok fejlesztése és doktrínája több éven át masszívan felgyorsult változásokon ment keresztül, különösen a keleti front olvasztótégelyében. A német Jagdpanther és a szovjet SU-100, mindkettő "hagyományos" toronypáncélos alvázon alapuló, torony nélküli harckocsi-romboló terv volt a csúcspontja annak, hogy a tapasztalatok, az erőforrások és az időkorlátok előrehaladása hogyan eredményezett olyan járműveket, amelyek jól megfeleltek a védelmi, illetve a támadó szerepköröknek. A Jagdpanther kiegyensúlyozott megoldást és a korlátozott erőforrások kiváló felhasználását jelentette, míg a SU-100 a kezdetleges, de számos SU-85 természetes továbbfejlesztése volt.
Ahogy a harckocsik szerepe a gyalogság támogatásáról a páncélzat vastagsága és fegyverzete nőtt, hogy az AFV-k jobban túlélhessék az ilyen összecsapásokat. A toronygyűrű mérete és a felfüggesztés által támasztott korlátok miatt a tornyos harckocsik drágák és nehezen fejleszthetők nagyobb fegyverzettel, ezért bizonyos kontextusban a tornyos harckocsik új konstrukcióknak adták át a helyüket. A szovjetek és a németek egyaránt rájöttek, hogy a nagyobb teljesítményű lövegeket közvetlenül a törzsbe lehetett beépíteni, ami viszont csökkentette a jármű sziluettjét, és a súlyhoz képest nagyobb páncélvédelmet tett lehetővé. Keleten gyors fegyverkezési verseny alakult ki, amelyben mindkét fél megpróbált harctéri előnyt szerezni, ha csak korlátozott ideig is.
A németek a 8,8 cm-es fegyverzetű Jagdpanther-t inkább védelmi feladatokra szánták, mint például rajtaütéses támadásra vagy nagy hatótávolságú oldalvédelemre, ahol a kiváló célzókészülék és a nagy sebességű lövedékek előnyt jelentettek. Ferde páncélzata és viszonylag könnyű súlya azt jelentette, hogy a masszívabb (és kevésbé praktikus) Jagdtigerrel (a Tiger II származékával) ellentétben mozgékonyabban is bevethető volt. Kiváló optikája kulcsfontosságú tűzerő-előnyöket biztosított, de a túlméretezett Panther-konstrukcióból való eredete miatt hajlamos volt a meghibásodásra és a mechanikai problémákra.
Ezzel szemben a legközelebbi szovjet megfelelőt, a SU-100-at úgy tervezték, hogy a páncélos és gépesített erők mellett támadó jelleggel működjön, ahol a 100 mm-es főágyúja segíthet a nehezebb ellenséges páncélosok elleni küzdelemben, ha találkoznak vele. Bár sebessége és páncélvédelme összehasonlítható volt, a háború végén bevetett nagyobb számuk gyakran döntőnek bizonyult az ellenféllel szemben, amely egyre inkább arra kényszerült, hogy a nem megfelelő logisztika és kiképzés ellenére harcoljon. A konfliktusnak ebben a szakaszában a németek kénytelenek voltak ad hoc harccsoportokat alkalmazni, hogy összehangolják megtizedelt törzsalakulataik eszközeit. A szovjetek viszont rendelkeztek a hadműveleti lendülettel, és talán kevésbé aggódtak a taktikai veszteségek miatt, részben azért, mert a mozgásképtelenné vált járműveket könnyebben vissza lehetett szerezni és újra be lehetett vonni a harcba.
