Tourette: The self-under-siege neurodevelopmental and neuropsychiatric motor syndrome
A Tourette-szindróma sokrétű rendellenesség, amely a világ népességének 0,6-1%-át érinti. Az érintettek egész életük során rosszabb életminőséget élnek meg, mint az átlagpopuláció.
A betegség jellemzői a motoros és a vokális/fónikus tikek. A tic-ek súlyosságát befolyásolják a stresszes életesemények, a szorongás, a fáradtság és a viselkedéses társbetegségek, leggyakrabban a figyelemhiányos hiperaktív zavar és a kényszerbetegség. Bár a 20.
században a pszichoanalitikus etiológiai nézet uralkodott, a betegséget ma már neurológia, neuropszichiátria és neuropszichiátria határterületén elhelyezkedő neurofejlődési motoros rendellenességként ismerik el.
A legújabb neuroimaging adatok az agyi érés hibájára is utalnak. A betegség etiológiáját ma már genetikai tényezőkkel és kisebb mértékben környezeti hatásokkal is magyarázzák.
Bár gyógymód nincs, számos olyan orvosi kezelés létezik (beleértve a nem orvosi viselkedéses kezeléseket is), amelyek hatékonyan csökkenthetik a tic-ket vagy segíthetnek a társbetegségek kezelésében. Nincs azonban egyetlen olyan gyógyszer, amely minden Tourette-beteg számára hasznos lenne, és egyetlen gyógyszer sem szünteti meg teljesen a tüneteket. A tic-ek javulhatnak a viselkedésterápiát, a farmakoterápiát és a funkcionális idegsebészetet (mély agyi stimuláció, transzkraniális mágneses stimuláció, koponyaelektroterápiás stimuláció és folyamatos théta-burst stimuláció) magában foglaló kezelések eredményeként.
Ha a tic-tünetek enyhék és nem okoznak károsodást, előfordulhat, hogy nincs szükség kezelésre. A kezelésre akkor van szükség, ha az egyének fizikai kellemetlenségeket, funkcionális zavarokat, valamint rossz interperszonális interakciókat és mentális egészséget tapasztalnak. Bár a Tourette nem életveszélyes, a tik és a hozzá kapcsolódó társbetegségek befolyásolják a fizikai és mentális egészséget, valamint a társas interakciókat.
Bár a prognózist széles körben kutatták, a prognosztikai mutatók klinikai jelentőséggel bírnak a tekintetben, hogy segítenek tájékoztatni a betegeket a rendellenességük hosszú távú kimeneteléről, és irányítják a követésüket és kezelésüket.
