Új válogatott versek

Olvasói vélemények

A kritikák Galway Kinnell költészetének erőteljes, változatos és mélyen megindító bemutatásaként emelik ki a gyűjteményt. Az olvasók dicsérik a gyűjteményt ékes nyelvezetéért, a természet és az emberiség témáiért és érzelmi mélységéért, ugyanakkor megjegyzik, hogy Kinnell munkássága néha explicit és időnként túlságosan öntudatos.

Az olvasók csodálják Kinnell élénk képi világát, érzelmi mélységét és a verseiben tárgyalt témák sokféleségét. Sokan úgy találják, hogy a gyűjtemény összetartó és gazdagító élményt nyújt, kiváló versekkel és eredeti humorral átszőtt versekkel. Az antológiát Kinnell munkásságának jelentős reprezentációjának tartják, így remek bevezetés a költészetébe.

Egyes kritikák között szerepel, hogy egyes felnőtt versek egyes olvasók számára túlságosan kifejezőek lehetnek, és hogy Kinnell önismerete időnként beárnyékolja a tartalmat. Néhány olvasó azt is megjegyezte, hogy a versek ismétlődnek, ha már számos művét birtokolják.

(16 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

A New Selected Poems

Könyv tartalma:

Az a csendes este.

Visszamegyek arra a csendes estére, amikor együtt feküdtünk, és néma hangon beszélgettünk, miközben odakint lassan hullottak a puha hó rögök, amelyek a föld közelébe érve elcsendesedtek, a szobában pedig tűz lobogott, amelyben évszázadok fája szállt fel folyamatos szellemjárásban, pattogás nélkül, a reggeli fénybe.

Csak akkor aludtunk, amikor már lassabban ment, ami siet.

Amikor hazaértünk, megfordultunk, és visszanéztük az erdőből kanyargó nyomainkat, ahol az ágak, amelyeknek nekifeszültünk, szikrázó hófoszlányokat engedtek le, gyorsan, csendben, mint lopott csókok, és ahol a fák között a csikorgó csikorgás, amely az ék szikráinak belehaló hangja, amikor a szán középtől elütve azt mondja, hogy minden benne ég, egy fekete ágra ugrott, felpúposodva, de kar nélkül, és így a mi szemünknek magányos, és mégis - honnan is tudhatnánk ezt? -boldog!

Csirke alakban. Hóban mozdulatlanul heverve, nem vasakarattal, mint a vasúti sínek, nem akarnak találkozni az égig, de itt-ott lankásan csókolózó megállókat taposva, nyomaink a havon imbolyognak hosszú karcolásukkal.

Nagyon sok dolog, ami itt történik, tényleg alig több, ha egyáltalán az, mint egy karcolás. A szavak, a mi szánkban, szinte már készen állnak, már, hogy bekötözzük azt, akit a vakarás vakarás vakarás vakarás, vagyis ha hogyan, mikor veszíthetjük el egymást, vakarás vakarás vakarás vakarás ettől a pillanattól addig. Aztán visszamegyek arra a csendes estére, amikor a múltnak éppen csak sikerült átfednie a jövőt, ha csak nyomokban is, és a fény megduplázódik, és a sötétben olyan szikrát vet, ami a földet is megörökíti.