V1 repülő bombázó ászok

Olvasói vélemények

A „V1 Flying Bomb Aces” című könyv a szövetséges pilótáknak a II. világháború alatt a V1-es repülő bombák elfogására és megsemmisítésére tett erőfeszítéseiről nyújt koncentrált történelmi beszámolót. A könyv jól illusztrált, és tartalmazza a pilóták személyes történeteit, valamint a bevetéseikről szóló tényszerű beszámolókat.

Az olvasók nagyra értékelik a könyvet a koncentrált történelmi szemlélet, a repüléstörténetbe való érdekes betekintés és az egyes pilóták erőfeszítéseiről szóló részletes beszámolók miatt. Pozitívan emelik ki a lebilincselő írásmódot, a tárgyalt repülőgépek sokféleségét és a számos illusztrációval való vizuális vonzerejét is. Számos kritika ajánlja a könyvet a konkrét hadtörténetek iránt érdeklődőknek.

Néhány olvasó megjegyzi, hogy a könyv inkább a repülési naplóbejegyzések elbeszélése, mintsem mély történelmi elbeszélés. Vannak megjegyzések a drámai elemek hiányáról, és arról, hogy a tényszerű bemutatás miatt a tempó lassú lehet.

(15 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

V1 Flying Bomb Aces

Könyv tartalma:

Röviddel a szövetségesek franciaországi partraszállása után a németek bevetették az első úgynevezett "bosszúfegyvert" London ellen, a V1-es repülő bombát. Az észak-franciaországi, speciálisan erre a célra kialakított helyekről indított, gyors, kisméretű, impulzusrepülőgépekkel hajtott és pilóta nélküli repülőgépeket London ellen irányították azzal a szándékkal, hogy lerombolják a civil lakosság morálját, és így kényszerítsék a brit kormányt béketárgyalásokra.

Ez a veszélyes új fenyegetés azonnali választ váltott ki, és Nagy-Britannia Légvédelme (ahogyan a Vadászrepülő Parancsnokságot ideiglenesen átnevezték) védelmi rétegeket hozott létre, amelyek között ágyúvonal és léggömbgát is szerepelt. A fő elemet azonban a rendelkezésre álló legnagyobb teljesítményű vadászgépek - az új Tempest V és a Griffon-hajtású Spitfire XIV - első vadászrepülőgép-szárnyainak állandó járőrözése jelentette. Más típusokat is beosztottak, legfőképpen a lengyel Mustang-szárnyat, míg az éjszakai védelmet több, erre a célra kijelölt Mosquito század kezében hagyták.

Bár pilóta nélkül, a V1 nem volt könnyű ellenfél, köszönhetően sebességének, erős robbanófejének és puszta kiszámíthatatlanságának. Nagyfokú repülési készség és hidegvérű bátorság kellett ahhoz, hogy egy ilyet le tudjanak lőni, mert ha a pilóta túl közelről lőtt, a rakéta robbanófeje felrobbanhatott, ami katasztrofális következményekkel járt az üldöző vadászgép számára.

Sok száz V1-et lőttek ki 1944 nyarán, így a pilótáknak rengeteg lehetőségük volt arra, hogy öt vagy több sikert érjenek el, és így V1-ászokká váljanak. Sok már befutott ász is állást foglalt ezzel az új fegyverrel szemben.

Összesen 154 pilóta lett V1-es ász, akik közül 25 pilóta volt pilóta nélküli repülőgépek ellen is ász. Ezenkívül további 35 RAF- és kilenc USAAF-ász is követelt magának néhány V1-est.