Wrath: America Enraged

Olvasói vélemények

A könyv a harag témáját vizsgálja az amerikai társadalomban, különös tekintettel a 2020-as választásokra. Bár széles körű kutatásokat és betekintést nyújt ennek az „új dühnek” a természetébe és következményeibe, végül nem nyújt átfogó magyarázatot vagy használható megoldásokat. Egyes kritikusok értékelik a feltárás mélységét, míg mások az eredetiség és a tartalom hiánya miatt kritizálják.

Kiterjedt kutatás és lenyűgöző betekintés a harag performatív természetébe a politikai diskurzusban. Tanulságos perspektívát kínál az amerikai dühöt övező kulturális és érzelmi dinamikáról, és elgondolkodtató ötleteket mutat be.

Nem teljesíti az ígért magyarázatokat és gyakorlatias útmutatást az új haraggal kapcsolatban. Úgy látják, hogy hiányzik belőle az eredetiség, és egyes tartalmak ismétlődnek vagy korábbi művekből származnak. A kritikusok szerint túlságosan sok tudományos szakzsargont használ, anélkül, hogy ezt érdemben alátámasztaná.

(2 olvasói vélemény alapján)

Könyv tartalma:

Az amerikai politikát most a düh uralja. Ez nem volt mindig így.

A „Happy Days Are Here Again” volt FDR kampánydala 1932-ben. Ezzel szemben Kamala Harris 2020-as jelölt kampánydala Mary J. Blige „Work That” című dala volt („Let 'em get mad / They gonna hate anyway”).

Mind a baloldal, mind a jobboldal most a haragot hívja segítségül, mint a támogatóik motiválásának fő módját.

A választások után mindkét oldal még inkább felháborodott. A baloldal „lázadással” vádolja a jobboldalt.

A jobboldal csalással vádolja a baloldalt. Ez a könyv arról szól, hogyan jutottunk idáig - arról, hogyan változott Amerika egy olyan nemzetből, amelyet fel lehetett hergelni, de inkább az önkontrollt részesítette előnyben, egy olyan nemzetté, amely állandóan tizenegyes fokozatra van kapcsolva. Peter W.

Wood antropológus újraírta 2007-es könyvét, a Méh a szájban: Anger in America című könyvét, amely megjósolta a politikai harag új korszakát. Új könyvében elmagyarázza, hogy az 1950-es évektől kezdődően az amerikai kultúra hogyan csinált a haragból előadóművészetet; hogyan és miért vittük be a haragot a zenénkbe, a filmjeinkbe és a magánéletünkbe; és hogy miután lépésről lépésre feladtuk a harag érzésével és kifejezésével kapcsolatos régi gátlásainkat, a haragot a politikai hatalom gyakorlásának eszközévé tettük. De az „angri-kultúra”, ahogy ő nevezi, nem ígér ismét boldog napokat.

Bosszút ígér. És olyan válságot, amely tönkreteheti a köztársaságunkat.