Olvasói vélemények
Összegzés:Edward M. Young „B-24 Liberator vs Ki-43 Oscar” című könyve részletesen bemutatja az USAAF B-24-es bombázói és a japán Ki-43-as elfogóvadászok közötti légi csatákat a második világháború alatt a Kína-Burma-India hadszíntéren. A könyv a technikai elemzést történelmi összefüggésekkel ötvözi, fényképekkel és térképekkel illusztrálva. Az elbeszélés mindkét repülőgép teljesítményét és taktikai hiányosságait tárgyalja, és rávilágít a japán erők kihívásaira a B-24-esek fölényes tűzerőjével szemben.
Előnyök:A könyv jól megírt és alaposan kutatott, világos műszaki adatokat és történelmi elemzéseket közöl. Számos illusztráció és fénykép segíti a megértést, és kiegyensúlyozott képet ad mind az amerikai, mind a japán légierőről. A könyvet dicsérik lebilincselő elbeszélése és oktatási értéke miatt, amely sikeresen érzékelteti a stratégiai bombázóháború dinamikáját.
Hátrányok:Egyes olvasók úgy érzik, hogy a könyv terjedelme korlátozott, mivel egy rövid időszakra és bizonyos eseményekre összpontosít, amelyek nem teljesen ragadják meg a szélesebb háborús kontextust. Mások rámutatnak, hogy bár jól megírt, viszonylag kevés bizonyítékon alapul, ami miatt egyes következtetések jelentéktelennek tűnnek. Ezenkívül nem biztos, hogy azoknak szól, akiket elsősorban az általános háborús stratégia érdekel, nem pedig a technikai részletek.
(11 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
B-24 Liberator Vs Ki-43 Oscar: China and Burma 1943
Könyv tartalma:
Az 1930-as évek végén fegyverkezési verseny alakult ki a bombázók és az őket megállítani igyekvő vadászgépek között. A többmotoros, többágyús, teljesen fémből készült bombázók kifejlesztése a vadászgépek fegyverzetének megfelelő növelését kényszerítette ki, ami viszont további kísérleteket eredményezett a bombázók fegyverzetének javítására, hogy biztosítsák a bombázók túlélési képességét az ellenséges vadászgépekkel szemben.
Az amerikai hadsereg légiereje (USAAC) kérte, hogy két fő nagy hatótávolságú bombázójára, a B-17 Flying Fortressre és a B-24 Liberatorra motoros lövegtornyokat szereljenek fel. A spanyolországi és kínai légi harcokról, valamint az európai háború korai szakaszáról szóló jelentések áttekintése során az USAAC abból indult ki, hogy a bombázókra a legnagyobb veszélyt a hátsó negyedből érkező támadások jelentik, ezért lépéseket tett annak érdekében, hogy a B-17-es és a B-24-es is rendelkezzen faroktoronnyal. Úgy vélték, hogy a pilótafülke fölött és mögött egy motoros torony képes lenne kezelni az elülső negyedből érkező támadásokat, így a B-17 és a B-24 orrfegyverzete több kézi 0,50 kaliberű géppuskából állt, de nem volt motoros torony.
A német és japán vadászpilóták hamarosan felfedezték és kihasználták ezt a gyengeséget. A JAAF válasza a bombázók fegyverzetének növelésére az volt, hogy a hadsereg fő vadászgépének, a Ki-43 Hayabusának (Oscar néven ismert) kifejlesztésével párhuzamosan egy úgynevezett nehéz vadászgépet fejlesztett ki, amely a fegyverzetet feláldozta a jobb manőverezőképességért.
Mivel azonban a japán repülőgépipar képtelen volt megfelelő mennyiségben gyártani ezeket a nehezebb vadászgépeket (a Kawasaki Ki-60 és a Nakajima Ki-44), a JAAF-nak nem volt más választása, mint a Ki-43-asra támaszkodni az amerikai nehézbombázók elfogásában. A burmai és a kínai hadszíntéren 1943 nagy részében uralkodó ideális körülmények között a kísérő vadászgépek hiánya lehetővé tette a Ki-43-as pilóták számára, hogy pusztító hatású támadásaikat véghezvigyék.
