Olvasói vélemények
Összegzés:A felhasználói kritikák dicsérik a „Doktor Zsivágót” a nagy erejű történetmesélésért és a szerelemmel, az egyéni küzdelmekkel, valamint a háború és a forradalom hatásaival kapcsolatos témák mélyreható feltárásáért a korai szovjet Oroszországban. A regényt klasszikusnak ismerik el, felülmúlva a filmadaptációt, és nagyra értékelik gazdag karakterei és filozófiai mélysége miatt. Egyes kritikák azonban azt jelzik, hogy a könyv teljes körű megértéséhez filozófiai és teológiai fogalmak előzetes ismerete szükséges lehet.
Előnyök:Erős karakterek, gyönyörűen megírt, a szerelem és a szenvedés mély témái, a történelmi kontextushoz való kapcsolódás, a fizikai példányok kitűnő állapota, és a könyvtárak nagyszerű kiegészítője.
Hátrányok:A teljes megértéshez filozófiai és teológiai előképzettség szükséges lehet; egyes kiadásokat kritizáltak a rossz minőségű előadásmód miatt.
(43 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
Doctor Zhivago
Könyv tartalma:
A Doktor Zsivago Borisz Paszternak regénye, amely először 1957-ben jelent meg Olaszországban. A regény a főhőséről, Jurij Zsivagóról, az orvosról és költőről kapta a nevét, és az 1905-ös orosz forradalom és a második világháború között játszódik.
A szerzőnek az októberi forradalommal kapcsolatos független álláspontja miatt a Doktor Zsivago kiadását a Szovjetunióban megtagadták. Giangiacomo Feltrinelli kezdeményezésére a kéziratot Milánóba csempészték, és 1957-ben kiadták. Paszternak a következő évben megkapta az irodalmi Nobel-díjat, ami zavarba hozta és feldühítette a Szovjetunió Kommunista Pártját.
A regényből 1965-ben David Lean filmet forgatott, és azóta kétszer is feldolgozták televízióban, legutóbb 2006-ban az orosz televízió minisorozataként. A Doktor Zsivago 2003 óta az orosz iskolai tanterv része, ahol 11. osztályban olvassák.
Edmund Wilson írta a regényről: „A Doktor Zsivago, úgy hiszem, az emberiség irodalmi és erkölcsi történelmének egyik nagy eseménye lesz”. V. S. Pritchett a New Statesmanben azt írta, hogy a regény „(a)z első zseniális mű, amely a forradalom óta Oroszországból származik”. Amikor a regény olaszul megjelent, Anders Österling, az irodalmi Nobel-díjat odaítélő Svéd Akadémia akkori állandó titkára 1958 januárjában azt írta: „Erős hazafias hangvételű, de nyoma sincs az üres propagandának... Bőséges dokumentációjával, intenzív helyi színezetével és pszichológiai őszinteségével ez a mű meggyőzően tanúskodik arról, hogy az irodalomban az alkotóképesség semmiképpen sem halt ki Oroszországban.
Nehéz elhinni, hogy a szovjet hatóságok komolyan fontolóra vennék, hogy megtiltják a kiadását szülőföldjén.” Egyes irodalomkritikusok „úgy találták, hogy a regénynek nincs igazi cselekménye, hogy a kronológia zavaros, hogy a főszereplők furcsán elmosódottak, hogy a szerző túlságosan is a kitalált véletlenekre támaszkodik”. Vladimir Nabokov, aki Paszternak versesköteteit „tiszta, féktelen zsenialitás” műveként ünnepelte, a regényt azonban „szánalmas dolognak tartotta, ügyetlennek, elcsépeltnek és melodramatikusnak, sablonos helyzetekkel, érzéki ügyvédekkel, hihetetlen lányokkal, romantikus rablókkal és elcsépelt véletlenekkel”. Másfelől egyes kritikusok dicsérték, hogy olyan dolgok voltak benne, amiknek a fordító, Richard Pevear szerint sosem kellett volna lenniük: megindító szerelmi történet, vagy egy költő lírai életrajza, amelyben az egyéniséget a szovjet élet zord valóságával állítják szembe. Paszternak védelmébe vette a cselekményben rejlő számos véletlen egybeesést, mondván, hogy ezek „a valóságnak ezt a kissé akaratos, szabad, fantáziadús áramlását jellemző vonások”. A regényének szereplőit és véletleneit ért nyugati kritikákra válaszul Paszternak Stephen Spendernek írt:
Bármi legyen is az ok, a valóság olyan volt számomra, mint egy hirtelen, váratlan érkezés, amit nagyon szívesen fogadtam. Mindig is igyekeztem reprodukálni ezt a küldöttség-, indítás-érzést... regényeimben igyekszem az egész sorozatot (tényeket, lényeket, történéseket) mint egy nagy mozgó egységet ábrázolni... egy fejlődő, elhaladó, gördülő, rohanó ihletet. Mintha a valóság maga is szabadon dönthetne... Innen a szemrehányás, hogy szereplőim nem eléggé valósultak meg. Ahelyett, hogy megrajzoltam volna őket, inkább megpróbáltam eltüntetni őket. Ezért a „véletlenek” őszinte önkénye. Itt az élet féktelen szabadságát akartam megmutatni, az élet valósághűségét, amely egybeesik a valószínűtlenséggel. (wikipedia.org)
