Düh és idő: Egy pszichopolitikai nyomozás

Olvasói vélemények

A könyv vegyes kritikákat váltott ki, egyes olvasók az emberi düh mélyreható feltárásának tartják, míg mások az elméleti alapokat és a szerző következtetéseit kritizálják. A nemzetközi kapcsolatok modern elméleteit kérdőjelezi meg azzal, hogy hangsúlyozza a düh szerepét a történelemben és a politikában, ugyanakkor sokak szerint nem foglalkozik kellőképpen az ilyen erő összetettségével és következményeivel.

⬤ Fontos és eredeti elemzése a dühnek mint az emberi viselkedés és a történelmi események mozgatórugójának.
⬤ Egyedülálló perspektívát mutat be arról, hogy a düh gyakran figyelmen kívül hagyják a politika és a társadalom elméleteiben.
⬤ Értékes betekintést nyújt a dühnek a különböző politikai ideológiákkal és mozgalmakkal való összefonódására.
⬤ Megközelíthető írásmód, amely mind a haladó tudósok, mind az általános olvasók számára hasznos.

⬤ Vitatott elméleti keret; egyesek szerint a düh nem kezelhető „bankképes” értékként.
⬤ Sok olvasó túlságosan leegyszerűsítőnek vagy irreálisnak találja a következtetéseket, különösen a dühhöz kötődő összetett problémák megoldására tett javaslatokat illetően.
⬤ Kritika a szerző marxista és baloldali elméletekkel szembeni elutasító nézeteivel kapcsolatban, amelyeket egyesek félrevezetőnek vagy elitistának tartanak.
⬤ Az átfogó tárgymutató hiányát a könyv használhatóságának súlyos hiányosságának tekintik.

(9 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Rage and Time: A Psychopolitical Investigation

Könyv tartalma:

Míg az ősi civilizációk az erős, aktív érzelmeket imádták, a modern társadalmak a békésebb hozzáállást részesítették előnyben, különösen a demokratikus folyamatokon belül.

Nagyrészt elfelejtettük a thümosz, a lélek azon részének használatáért folytatott küzdelmet, amely Platónt követve a szellemet, a büszkeséget és a felháborodást tartalmazza. A kereszténység és a pszichoanalízis inkább a kölcsönös megértést támogatta a konfliktusok leküzdése érdekében.

Peter Sloterdijk, a kiemelkedő poszthumanista, egyedülálló példákon keresztül éppen az ellenkezőjét állítja, megmutatva, hogy a nyugati civilizáció története a düh elfojtásaként és visszatéréseként olvasható. Az Iliász, Alexandre Dumas Monte Cristo grófja és a közelmúltbeli párizsi iszlám politikai zavargások újraértelmezésével Sloterdijk bebizonyítja azt a tévhitet, hogy a düh olyan érzelem, amely képes kontrollálható. A globális terrorizmus és a gazdasági frusztrációk láthatóan újraélesztették az erős érzelmeket, és az erőszakos kitörések következményei évtizedekre meghatározzák majd a nemzetközi kapcsolatokat.

A dühre és annak összetettségére való jobb reagálás érdekében Sloterdijk merészen szakít a berögzült dogmákkal, és új elméletet állít fel a konfliktusokkal való szembenézésre. Megközelítése elismeri és tiszteletben tartja a düh megfelelő helyét, és produktív politikai küzdelembe csatornázza azt.