Olvasói vélemények
Összegzés:A könyv a játékesztétikáról szóló gondolatok gyűjteménye, amely ismert esettanulmányokra és kortárs művészeti alkotásokra támaszkodik. Bár van benne néhány érdekes tartalom, sok olvasó úgy érzi, hogy hiányzik belőle a mélység és az eredetiség, gyakran hasonlít a nem kapcsolódó blogbejegyzésekre. Néhányan hasznosnak találják a kezdők számára, mások viszont úgy érzik, hogy kevés új ismeretet nyújt.
Előnyök:⬤ Különös, kortárs művészettel kapcsolatos kortárs játékdarabokat tárgyal
⬤ hasznos a játékesztétikát felfedező kezdőknek
⬤ ismert esettanulmányokat tartalmaz.
Hátrányok:⬤ Úgy érzi, mintha egymástól független blogbejegyzések gyűjteménye lenne, kevés erőfeszítéssel a koherencia érdekében
⬤ hiányzik a mélység és az eredetiség
⬤ többnyire jól ismert projekteket tárgyal, anélkül, hogy új perspektívákat nyújtana.
(2 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
Works of Game: On the Aesthetics of Games and Art
Könyv tartalma:
A játékok és a művészet kapcsolatának feltárása, amely azt vizsgálja, hogy mind a játékkészítők, mind a művészek milyen módon hoznak létre játékalapú műalkotásokat.
A játékok és a művészet legalább a huszadik század eleje óta keresztezik egymást, amint azt a szürrealisták az Exquisite Corpse és más játékok használatában, Duchamp sakk iránti megszállottságában, valamint a Fluxus eseménykottáiban és dobozaiban láthatjuk - hogy csak néhány példát említsünk. Az elmúlt tizenöt évben a művészet és a játék szintézise mind a művészek, mind a játékkészítők számára elhomályosult. A kortárs művészet a videojátékok eszköztárából merített, de nem tekintette őket olyan kulturális formának, amelynek saját konceptuális, formai és tapasztalati lehetőségei vannak. A játékfejlesztők és a játékosok a maguk részéről a játékok veleszületett tulajdonságaira és az általuk nyújtott élményekre összpontosítanak, kevés figyelmet fordítva arra, hogy mit jelent a képzőművészet létrehozása és értékelése. A Works of Game című könyvében John Sharp áthidalja ezt a szakadékot, és a játékok olyan formai esztétikáját kínálja, amely magában foglalja a játékok és a művészet közötti hasonlóságokat és különbségeket.
Sharp három gyakorlati közösséget ír le, és mindegyikhez esettanulmányokat kínál. A "Game Art", amely olyan művészeket foglal magában, mint Julian Oliver, Cory Arcangel és a JODI (Joan Heemskerk és Dirk Paesmans), a videojátékokat a populáris kultúra egy olyan formájaként kezeli, amelyből tárgyakat, eszközöket és eljárásokat lehet kölcsönözni. A "művészi játékok", amelyeket olyan játékkészítők hoztak létre, mint Jason Rohrer, Brenda Romero és Jonathan Blow, olyan területeket fedeznek fel, amelyeket általában a költészet, a festészet, az irodalom vagy a film foglal el. Végül a "Művészjátékok" - olyan művészekkel, mint a Blast Theory, Mary Flanagan, valamint Nathalie Pozzi és Eric Zimmerman együttműködése - a játékok mint művészeti médiumok szintetikusabb felfogását képviseli. Sharp szerint ezeknek a játékkészítőknek a munkája azt mutatja, hogy lehetséges olyan játékalapú művészeti alkotásokat létrehozni, amelyek megfelelnek mind a kortárs művészeti, mind a játékközösségek esztétikai és kritikai értékeinek.
